Olyan furcsa ez az egész. Olyan furcsa ez az életfolyam. A dolgok olykor kibogozhatatlanul keresztezik egymást. Ballagtam a Duna-parton. Ősz volt, cúgos, szeles idő. A kutya jött mellettem, csendben, egykedvűen.
Aztán néztük a vizet, fröcskölt, fodrozódott, mérgesszürke színe volt – de valahogy mégiscsak megnyugtatta az embert. Aztán egyszer csak előbukkant egy nő. Egy idősebb hölgy. Nézte a kutyát, aztán megkérdezte, hogy milyen fajta? És egyszer csak, meg nem mondom, hogyan és miért, ön került szóba, művész úr. A beszélgetés, mint valami puha gombolyag, úgy gurult jobbra-balra, mígnem a hölgy Cserhalmi Györgyről kezdett el mesélni. Furcsa volt ez az egész, azon a cúgos őszi délutánon. S az idős hölgy egyre csak azt emlegette, hogy szeretné megmenteni önt. Ezért segítsek neki kapcsolatba lépni valahogy önnel, mert igen is szüksége van a szeretetre.
Fotó: Arcanum/Filmvilág
Akkor már nyílt titok volt, hogy súlyos betegséggel küzd. Az újságok megírták, hogy 2017 tavaszán meg kellett műteni a térdét, aztán a gerincét, de ez még csak a kezdet volt, afféle előjáték, a testi, lelki megpróbáltatás útján. Merthogy még hátra volt egy hasnyálmirigy-műtét, majd a hírekben már azt lehetett olvasni, hogy kivették az epehólyagját. Hogy a rákkal harcol, a rákkal, az alattomos gyilkossal. Rémisztő mondatok voltak ezek, s az ember szinte el sem tudta képzelni, hogy Cserhalmi György, ez a délceg férfi, az igazi hős megformálója ágynak essen. Valahogy nem illett hozzá. Nem illett önhöz a betegség, művész úr. Semmilyen betegség. S nem illett a gyász sem, a fájdalmas hétfőkkel, bánatos szerdákkal, kilátástalan vasárnapokkal.
Azt mondják, a betegséget, a súlyos betegséget mindig megelőzi valamilyen lelki trauma. Munkahelyi válság, magánéletbeli gondok, depresszió. 2016-ban elveszítette a feleségét. Az olyan volt, mintha nem az epehólyagját, hanem a szívének egy jelentős darabját hasították volna ki önből. Akkor vonult el a külvilágtól. De nem is… Akkor vonult el a világtól. A Balaton-felvidékre menekült a gyásszal, a fájdalommal együtt. Kékkút lett az ön menedékháza. Túl az életmentő műtéten, túl a kezeléseken, túl a legfontosabb ember elvesztésén, van-e remény? Van-e remény a lelkében, a lelke legeslegmélyén, az újrakezdésről vagy valami folytatásról? És segíthet-e ez a Káli-medencében található kedves falu abban, hogy tovább éljen? Sokan féltették önt, művész úr. Az az idős hölgy, ott a Duna-parton, a lassan hömpölygő Dunát nézve is erről beszélt. Az ön magányáról, testi-lelki szenvedéséről, s ment volna lóhátra pattanva, villámgyors sportkocsiba ugorva, helikopterre ült volna, csakhogy minél hamarabb odaérjen Kékkútra, és megmentse önt.
Fotó: Fortepan/Kanyó Béla
Különös délután volt az. Különös, mert nekem, Cserhalmi György sebezhetetlen, nekem Cserhalmi György örök életű, nekem Cserhalmi György a férfi, aki leszkanderozza a hétfejű sárkányt is. Hogy is mondta akkor…? „Volt két név, Gazsi és Lenke, értük mindenre képes lennék. A kórházba is ez volt. Egy falatot Gazsiért, egy Lenkéért, egy harmadikat meg Sáriért. Minden nap szembesültem azzal, hogy bármelyik nap meghalhattam volna. Ami nekem maga a csoda, az orvosoknak és az ápolóknak a mindennapok része. Ami nekem újjászületés, nekik kötelességszerű munka, amire felesküdtek. Hatvankilenc kilóról eljutottam nyolcvanhatig. Tehát nem hálni jár belém a lélek, ahogy szokták mondani mifelénk, hanem dőzsölget bennem…”
Harcolni. Folyamatosan harcolni a nem látható, alattomos, a testet megtámadó ellenféllel. S harcolni a lelket gúzsba kötő fájdalommal, a szeretett ember elvesztése okozta ürességgel, S Kékkút talán segít ebben. Mert Kékkúton, ha gyönyörű az idő, ha a nap egyszer csak kikukucskál a felhők mögül, ha végre elmegy ez a cudar tél, akkor ön művész úr kimerészkedik majd a szabadba, kiül a padra, és szívja magába azt a cirógató, simogató napsugarat. Nekiáll főzni, mintha csak abban lelné minden örömét, az ízekben – az ízekben és az imákban. Aztán ír. Naponta legalább három órán keresztül ír. Azt olvastam valahol, hogy a legnagyobb hazai kiadók keresték meg, hogy megjelentetnék az életrajzát. A visszaemlékezéseit, a gondolatait. S akkor ön ezt mondta, mert az üzlet, vagy a pénz soha nem érdekelte… „Sárinak, a lányomnak itt akarok hagyni valamit, ha végleg el kell menni. Vannak ugyanis dolgok, amik soha nem jöttek szóba köztünk, vagy csak én vélem úgy, hogy nem beszéltünk róla eleget. Meg akarok valamit menteni a múltamból, az emlékeimből. Fejben nyomozok, mi, hogy volt. Eljött az ideje, hogy a fontos dolgok leírva is megmaradjanak. Még akkor is, ha szóban, négyszemközt már felsejlettek…”
Megmenteni a múltat. És ez a múlt sűrű. Van benne minden. Finom szerep, kemény szerep, karakteres szerep. Van benne olyan film, mint a 141 perc a befejezetlen mondatból, az Ötödik pecsét, a Kísértet Lublón, Rózsa Sándor, 80 huszár, Élve vagy halva, Mephisto, A nagy generáció, Szirmok, virágok, koszorúk, Dögkeselyű. S ez még csak töredéke a múltnak. Több mint kétszáz film. Egy kritikus azt írta, hogy „korunk egyik legjelentősebb férfi színésze, afféle modern hőstípus…” Wim Wenders, a zseniális rendező még erre is rátett egy lapáttal, amikor kijelentette, hogy Cserhalmi György benne van a legjobb tíz színészben, akivel ő valaha dolgozott. Kossuth-díj, Balázs Béla-díj, Erzsébet-díj. A Nemzet Színésze. Szavak, titulusok, elismerések. De ön művész úr több ezeknél, számunkra sokkal több. A Cserhalmi.
És nem a múlt embere, azt már nem! Itt van velünk, közöttünk, még ha Kékkútra is költözött, a fájdalmak, a testi-lelki fájdalmak elől. Nyíltan beszélt a daganatos betegségéről – nyíltan, és bátran. Szembenézve az elmúlással. S már arról is beszélt, hogy a lányával, Sárával és az unokáival Gazsival és Lenkével telefonon tartotta a kapcsolatot, de a telefonban énekelt nekik. Énekelt és mesélt. Mesélt az életről – erről az életfolyamnak nevezett valamiről. És a Duna, mint valami életfolyam-szimbólum, ott csordogált előttünk, amikor az asszonyság, akit azelőtt soha nem láttam, azt mondta szinte könyörögve: segítsek neki, hogy kapcsolatba léphessen Cserhalmi Györggyel. Mert meg akarja menteni önt. S ezzel így vagyunk valamennyien.
Vigyázzon magára. Helyettünk is…
