Sokszor megnevettetett bennünket. Élveztük az „egyszerűségét” az Üvegtigrisben, és szórakoztató volt a nagyszerűsége a Mi kis falunkban.
Csuja Imre kisujjában van a színészmesterség. Olyasmit tud, amit nem lehet tanítani. Karakterei hitelesek és szórakoztatóak, a mindennapok küzdelmeibe belefáradt kisembert nála jobban talán senki sem tudja megformálni. Sokszor megnevettetett bennünket és mi azt gondoltuk róla, hogy egy vidám fickó a magánéletben is. A közelmúltban ünnepelte a 63. születésnapját és a szakáll, amelyet jó ideje visel, talán megfontoltabbá teszi a koránál. De a lelkében a gyötrelmek ellenére is fiatal.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
A nagy nevettető lelkében ugyanis súlyos, feldolgozhatatlan trauma húzódik meg. Sokáig nem beszélt róla, sokáig nem tárulkozott ki fájdalmával a nagyvilág előtt. Az érte rajongó közönség, a felszabadult játékát élvező nézők, akkor döbbentek meg igazán, amikor egyszer ezt mondta: „A színésznek abban van szerencséje, hogy kijátszhatja magából a bánatát…” Lehetett volna ez afféle utalás egy komoly, drámai, fajsúlyos szerepre is. Csakhogy a Jászai Mari-díjas színész itt a saját életéről kezdett beszélni. A saját tragédiájáról, amelyet a sors rá rótt.
Írjuk és mondjuk, százszor, ezerszer, hogy az élet igazságtalan. De mit mondjon akkor Csuja Imre? Hiszen ő két fiát veszítette el. Két gyermekét temette el, és a két imádott utódjának drámáját kellett felfognia, de feldolgozni sosem tudja… Mindketten önkezükkel vetettek véget az életüknek. Az idősebb fia, Gergő 2003-ban, a fiatalabbik, Bence 2019-ben dobta el magától az életet. Még leírni is sokkoló… A gyászoló apa, aki élete végéig cipeli magában a kínzó fájdalmat, így folytatta: „Sokféle öngyilkosság van, és legtöbbször pszichés zavarok következményei. Azért borzalmas betegség ez, mert van olyan fázisa, amikor egy szuicid hajlamú fiatal gyerek olyan boldogságot áraszt magából, hogy teljesen és tudatosan megtéveszti a saját szüleit. Feltehetően ekkor már felismerte, hogy miként vet véget a saját életének…”
Elképzelni sem lehet azt, amit a szülő érezhet gyermeke elvesztése után. Különösen, amikor nem betegség vagy baleset okozza a tragédiát, hanem a kínzó démonok, ott legbelül. S mindezt az évek során kétszer kellett átélnie a színésznek és feleségének. De a sors később sem kegyelmezett nekik. Csuja Imrének tavaly végig kellett néznie az édesapja és az apósa súlyos betegségét. Már nem volt segítség, már nem volt visszaút…
Csuja Imre 1984-ben vehette át a diplomáját a színművészeti főiskolán. Később játszott Pécsett, Debrecenben, Egerben, majd az Arany János Színházban és Örkény színházban. Mindig kiemelte, ha kérdezték, hogy rajong a görög drámákért, és legnagyobb kedvence William Shakespeare. Több mint 800 filmben közreműködött eddig szinkronszínészként. Állandóan dolgozik, vagy színpadon van, vagy kamera előtt áll, vagy szinkronizál. Túl a hatvanon is bírja a tempót olyannyira, hogy járja az országot az Ady Endre műveiből összeállított önálló estjével. Ott inkább elgondolkodtat.
A felesége, Árvay Zsuzsa szinkronrendező, akivel 1983 óta tartoznak össze. Két tragikus véget ért fiúk mellett van egy lányuk is, Fanni, akinek Telekes Péter színművész a párja, és ők ketten már négy gyönyörű unokával ajándékozták meg a nagyszülőket. Talán épp ezek az imádnivaló gyerekek adtak erőt ahhoz, hogy olykor mégiscsak sikerüljön élvezni a hétköznapokat. Csuja Imre mindig is sokat foglalkoztatott színész volt. Olyan filmekben láthattuk őt, mint a Te rongyos élet, a Redl ezredes, a Moszkva tér, a Magyar vándor. a Valami Amerika és még sorolhatnánk. A Hajdúnánáson 1960. július 11-én született művész a közelmúltban a jövőjéről a következőket mondta: „Két év múlva elérem a nyugdíjkorhatárt, de még nem tudom mi lesz velem utána. Egy színésznek nehéz elszakadni a játéktól, bár tudom, jó volt kicsit lassítani, visszavenni a tempóból, élni is szeretnék még egy kicsit, nem csak hajtani. Bármennyire is szeretem, amit csinálok…”
Őt ismerve, nem valószínű, hogy valaha is szakít a színpaddal, a filmezéssel. Mert ez az ő világa. A színpad, ahol kijátszhatja magából a bánatát…
