AKIT SCHÜTZ ILA SZERELME SEM TUDOTT MEGMENTENI: DÉGI ISTVÁN TRAGÉDIÁJA

Önmarcangoló lélek, aki nem találta a helyét. Leginkább csak Makón, a gyerekkorában volt önazonos. Következzék Schütz Ila férjének, Dégi Istvánnak drámája.

Sokszor láttam az Isten hozta, őrnagy úr! című filmet. Latinovits Zoltán felkavaró konokságát, Fónay Márta angyali türelmét, Venczel Vera hamvas szépségét és Sinkovits Imre imádnivaló egyszerűségét. És ott volt még Gyuri atyus, a postás. Dégi István zseniális alakítása. Az együgyű, jóravaló lélek, aki furcsán szedi a lábait és legalább olyan furcsán járnak a gondolatai. Nagyra nőtt gyerekként keresi a helyét a vérzivatarban. Dégi tökéletes, utánozhatatlan ebben a szerepben. Ahogy morfondírozik, ahogy keresi a kiutat, ahogy megpróbál megoldást találni. Amikor megkapta a Tóth-család fiának haláláról szóló üzenetet, az a magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb pillanata.

Önmarcangoló. Ezt mondták folyamatosan Dégi Istvánról. Mindössze 57 esztendőt élt (napra pontosan 31 éve hunyt el). De az az ötvenhét esztendő az bizony sűrű volt, teli s tele mámorító pillanatokkal, fájdalmakkal, örömökkel. Csakúgy, mint valamennyiünknek. Ám vannak, akik képtelenek feldolgozni az élményeket. „Az általam legszeretettebb lény a nagymamám volt. Még a neve is gyönyörű: Igaz Rozália. Nagyapám parasztként érkezett Makóra, az Inokai báró törvénytelen fiaként, édesanyjával együtt, valahonnan Erdélyből. Parasztként érkezett, később kereskedő lett, én tehát magamat paraszti ősök gyermekének vallom. Öcsém és családja máig a földből, és a földnek él. Öcsém naponta százötven, háromszáz mázsákat emelget a daraboló műhelyben, aztán megy ki a földre. Anyám 73 évesen is minden nap kijár hagymázni, Pestre hordja az árut…”

Negyvenhét esztendősen írta mindezt Dégi István. A mondatokból hiányzik a sztárallűr, a Pesten élő, népszerű színész magabiztossága. Dégi soha nem tagadta meg a múltját, az őseit, a gyerekkorát, a származását. Dégi István nem csak színész volt, verseket írt, prózát vetett papírra, alkotott, gondolkodott folyamatosan. Ezt írták róla: „Egy önmarcangoló, magát és a színházi helyzetet és ezen keresztül a világot rendszeresen élve boncoló ember…” Súlyos, fajsúlyos mondat. De hogyan is írt az életéről? „Túl polgári beállítottságúak nekem, a merészség halvány jelét nem tudtam felfedezni konvencionális, századeleji színjátszás folyik ott. Egyszerűen szégyelltem magam, az arcomat, a hangomat, amikor arra gondoltam, hogy például Bartók, Csontváry, Kassák, évtizedekkel ezelőtt már sokkal előrébb tartott, mint a mi színházművészetünk…”

Ezek a mondatok a Madách színházra és a József Attila színházra vonatkoztak. Dégi ezekben a teátrumokban több mint tíz évig játszott. Befogadták, ám ő nem találta a helyét sem itt, sem ott. Többet akart. Tán a dolgok mélyére ásni, egy szerepet, egy darabot, egy karaktert másként megformálni, mint ahogy azt a rendező kérte. Valaki úgy jellemezte őt, a legzaklatottabb időszakában, hogy olyan, mint Gorkij Éjjeli menedékhelyének az egyik szereplője, aki lemegy a pokol legmélyebb bugyraiba, majd feljön egy rövid időre, de újra és újra alámerül. Kicsit olyan volt, mint az Ötödik pecsétben alakított Keszei Károly, a fényképész, aki minden pillanatban az élet értelmén vívódott.

Aztán volt időszak, nem is kevés, amikor gyakorlatilag elfelejtették. Talán belejátszott ebbe az egyre súlyosabb depressziója, az érzékeny lelke. Pedig amikor munkát adtak neki, beleadott apait, anyait, úgy hajtott, mintha az lenne élete alakítása. Sehol sem találta a helyét. A gyermekkort jelentő Makó lehetett volna az a hely, ahol talán valamiféle belső békére, harmóniára lel. „Ez a város nem tud megszabadulni tőlem, még haló poraimban sem. Makó az én Bakonyom. Minden nyáron itt töltök néhány hetet fiaimmal együtt, s tudom, hogy a barátok mindig megtalálnak. Könnyű és jó ízű elbujdosás ez, a tizenegy hónapi emberbőrbe bujkálás után. Itt önmagam lehetek, ha megszólnak is néha ezért. Gyermeknek elég eleven voltam, talán néha rossz is. Szerettek itt az osztálytársaim, bizonyíték a sok csúfnevem: Simi, Hambár, Góré, Kotárka, Dilgisz, Bidli, Bördő. Ma is így szólítanak és mindegyikre felkapom a fejem. Az első időkben nagyon szerettem tanulni, nagymamám néha átvitt egy-két tyúkot Fülöp tanító néninek, így nem csak tudománnyal, de a bizonyítványommal sem vallottam szégyent…”

Pedig akkoriban még távol állt tőle a melankólia. Focizott reggeltől estig, rúgta a rongylabdát, a feje tetejére svájcisapkát tett és ha megéhezett, befalt egy szelet zsíros kenyeret. Annyira ügyes volt, hogy még az ifjúsági válogatottba is meghívták. Aztán 1953-ban tüdő- és mellhártya gyulladást kapott, és abba kellett hagynia a labdarúgást. Melós lett, kovács volt, a Ganz Vagon Gyárban. Kovács – negyven kilósan. Aztán 1955-ben valahol azt olvasta, hogy a színművészeti főiskola művészi képességű gyerekeket keres érettségi nélkül. Mámorító pillanat volt az, a a sorsot meghatározó másodperc. Felvették. Az 1956-os forradalom idején épp a főiskolán volt, amikor egy tank lelőtte a Rókus templom tornyát. És Dégi futott, rohant haza Makóra – vissza a gyerekkorba. De akkor már nem hagyta békén a színészet. 1959-ben diplomát szerzett, Debrecenben kezdte el a színészmesterséget és olyan pályatársai voltak, mint Szendrő József, Béres Ilona, Latinovits Zoltán, Sinkó László, vagy Hofi Géza. Játszott Debrecen után Miskolcon, aztán a fővárosban, Kecskeméten és csodálatos filmekben szerepelhetett.  

Két felesége volt. Az első, Kóródi Ildikó, aki fiúgyermekkel, a későbbi színészként alkotó Jánossal ajándékozta meg, aztán 1968-ban vette feleségül a csodálatos Schütz Ilát, és 1976-ban született meg a gyermekük, Zsolt. Hiába a társ, hiába a szerelem, ha a lélek nem nyugszik. Dégi Istvánnak több kellett, tán valami pótszer az élet elviseléséhez. Mániákus depresszióval kezelték és rengeteg gyógyszert tömött magába. Ezeknek a mellékhatása következtében tönkrement a szíve. Az utolsó hónapjaiban magányba vonult. 1992. november 8-án hunyt el. Mindössze 57 esztendősen…

Nyugodj békében, Dégi István!