EGY LEVÉL MIATT ZÁRTÁK BÖRTÖNBE A NÉPSZERŰ SZÍNÉSZT, GERA ZOLTÁNT

Dudva úr, kérem! Ne bántsa azt a gyönyörű Veronikát! Többször kiabáltam ezt vasárnap délelőttönként, miközben pörköltszaftos kenyeret majszoltam. Kiabáltam, mert Dudva úr volt gyerekkorom egyik rosszfiúja.

Lestem tátott szájjal a Tenkes kapitányát, és képzeletben én is kaszaboltam, lebirkóztam, fenékbe billentettem a labancokat. De Dudva urat árulónak tartottam. A magyar vendéglős, aki lepaktált az ellenséggel. Gera Zoltán olyannyira hitelesen hozta a negatív karaktert, Dudva úr szerepét, hogy valóban sokáig nem szerettem őt. Később bármilyen szerepben bukkant fel, mindig ugyanazt a szolgalelkű, sunyi vendéglőst láttam benne. Pedig zseniális szerepeket formált meg szinte mindig.

Volt az arcában valami megmagyarázhatatlan titokzatosság. Úgy játszott, úgy grimaszolt, úgy mosolygott, vagy épp zokogott, hogy az ember elhitte neki az érzelmeket, a kiejtett mondatokat, a szenvedélyt. Volt kitől örökölnie a színészi tehetséget, édesapja, Hosszú Zoltán, a Nemzeti Színház örökös tagja volt. Édesanyja porcelángyári munkásként dolgozott, és talán a szülők sem hitték volna, hogy a gyerek majdan művészi pályára megy. Merthogy fényképészetet tanult, és inasként fotográfusnak készült. Látszólag legalábbis. Merthogy már 16 esztendősen a színészettel kacérkodott.

Mindössze 17 éves volt, amikor már a budapesti Belvárosi Színházhoz került a Szegeden nevelkedett fiatalember, ahol szerencséjére, vagy épp balszerencséjére – az édesapja rendezőként dolgozott. Önbizalommal telve csatlakozott a társulathoz, ám a ragyogás csupán néhány hónapig tartott. Történt ugyanis, hogy az ifjú Gera Zoltán, aki immár színésznek vallhatta magát, épp az utcán sétált. Nyári nap volt, és a bandukolás közepette, talán épp a napfény vakíthatta el, merthogy nem emelte meg a kalapját a vele épp szembejövő színházigazgató, Patkós György előtt. Skandalum! Még ilyen szemtelenséget, tiszteletlenséget! Nem is maradt következmények nélkül mindez, és megdöbbentő módon a szépreményű művészpalántát a saját apja rúgta ki.

Így aztán felpakolt és Inke Rezső vándortársulatával járta az országot. A II. világháború alatt tagja lehetett Magyarország első bábszínházának, majd a háború végét, a vérzivataros időket újra Szegeden töltötte – és élte túl. Tehetséges volt, ám mégiscsak harmadik próbálkozásra vették fel a színművészeti főiskolára. Kitűnt a növendékek közül. Merthogy kollégistaként angol nyelvet tanult, angol könyveket kölcsönzött, és angolul olvasott. Nem csoda, hogy akadtak a környezetében, akik azzal vádolták: ő bizony egy angol kém. Gera Zoltánnak fogalma sem lehetett róla, hogy onnantól kezdve figyelik – sőt megfigyelik. Dolgozhatott ugyan a Magyar Néphadsereg Színházában, amely aztán visszakapta a Vígszínház nevet, ám még sem találta a helyét itthon. Így aztán Drezdába szerződött, ahol egy híres táncintézményben pantomimet tanult.

A mozgásszínház, ez a sajátos „beszédforma” később óriási hasznára vált a színházi, vagy filmes munkáiban. S közben olykor-olykor feltűnt a filmvásznon. Szerepelt például a Bakaruhában című alkotásban, az Édes Annában, a Felfelé a lejtőnben, a Fűre lépni szabadban, és a megrázó erejű Két félidő a pokolban című filmben. Aztán 1963-ban jött a nagysikerű Tenkes kapitánya, s onnantól kezdve már mindenki tudta, ki is az a Dudva úr – ki is az a Gera Zoltán. Tökéletesen beszélt angolul, ráadásul franciául és németül is megtanult, így aztán azt gondolta: eljött az idő, hogy külföldön is gyarapítsa tudását. És az a színész, aki az Édes Annában, vagy a Külvárosi legendában már bizonyított, még többet akart: jelentkezett a XX. század egyik legnagyobb angol színésze, John Gielgud 12 napos londoni Shakespeare-tanfolyamára. Micsoda kihívás ez egy magyar színésznek! Ám mindehhez kellett volna egy érvényes útlevél. No meg némi támogatás. Egyiket sem sikerült megszereznie. A Vígszínház igazgatója nem támogatta útlevélkérelmét, és Gera Zoltán dühében, vagy inkább elkeseredettségében kritikus hangú levelet írt a Brit Drámaírók Szövetségének és ebben részletesen ecsetelte, hogy itthon mit tettek vele.

Óriási hiba volt kitárulkoznia. Mert fogalma sem lehetett róla, hogy jó ideje lehallgatják a telefonjait, és ha levelet írt bárkinek, azonnal felbontották és elolvasták. Így történt a Londonba címzett levéllel is. A rendszer nem tűrte a kritikát, a panaszkodást – Gera Zoltánt éppen ezért bíróság elé állították izgatás, rendszerellenes tevékenység vádjával, és 9 hónap börtönbüntetésre ítélték. A népszerű Dudva úr a rácsok mögé került… A színész 1966-ban szabadult, s mintha mi sem történt volna, a megaláztatások után újra munkába állhatott.

Dolgozott Szolnokon, majd csatlakozott az 1967-ben alakuló Mikroszkóp Színpad társulatához, ahol 1980-ig játszott. S közben olyan filmekben tűnt fel, mint a Bors című legendás sorozat, a Kincskereső kisködmön, a Robog az úthenger, vagy a Nyolc évszak. Hét évig a Mafilm társulatához tartozott, majd Bálint András hívására a Radnóti Miklós színház művésze lett. Megbecsült, népszerű, sikeres színésszé vált. Olyan színésszé, aki megkapta a Kossuth-díjat is. Aztán a Nemzet Színészévé választották. Ekkor már nagyon idős volt és az elismeréssel járó havi pénzjutalmat unokaöccse támogatására fordította. Gera Zoltán a hangjával is maradandót alkotott. Talán elég ha csak a Dallas című sorozatból a Jim Davis által alakított Jock Ewinget említjük.

Rögös, kacskaringós életút volt az övé, ám a megpróbáltatások és kihívások közepette mindig volt mellette valaki aki segítette. Első felesége Ránki Lívia volt, akitől egy lánya született, Judit. Büszke lehet rá: irodalomtörténészként, műfordítóként vált sikeressé. Második feleségével Görgey Helgával 1974-ben kötött házasságot – és haláláig együtt éltek. A szerelem, vagy a szeretet csodálatos, vagy épp félelmetes erőket mozgat az emberben. Gera Zoltán 2014. november 7-én (napra pontosan 9 éve), 91 éves korában hunyt el. Felesége, Helga, aki 15 évvel volt fiatalabb nála, másnap követte őt a mennyországba. Együtt temették el őket a Farkasréti temető művészparcellájában.

Hogy együtt maradhassanak az idők végezetéig…