A KÉK NYAKKENDŐ VARÁZSEREJE: LEVÉL A SZÜLETÉSNAPOS HARKÁNYI ENDRÉNEK

Kinevetni, kigúnyolni a halált, ahogy Woody Allen is tette. Hogy is fogalmazott művész úr?: „Úgy szeretnék meghalni, hogy ne tudjak róla…” A születésnapja kapcsán csak azt kívánhatom, hogy legyen ez még jó sokáig a fanyar humor tárgya…

Annyi minden kavarog bennem. Megannyi metszéspont az elmúlt évekből, évtizedekből. Többször is láttam Roberto Benigni zseniális, felkavaró, az Élet szép című moziját. Láttam benne, ahogy a vicces és szomorú kiszolgáltatottság milyen hatással van a nézőre. Az emberre. És pont ezt a mondatot olvastam önnel kapcsolatban is, mert egyszer azt írták: „A vicces és szomorú kiszolgáltatottság nagy színésze…”

Lehet-e ennél szebben, tökéletesebben megfogalmazni művészete lényegét? Láttam annak idején a Pesti Színházban a Segéd című darabot Bernard Malamudtól. Láttam benne a főhőst, a zsidó bevándorló fűszerest, aki megpróbált tisztességgel túlélni mindent és mindenkit, múltat, jelent és jövőt. Ön volt a fűszeres, a maga letisztult, csendes mimikájával, játékával és ott volt ön mellett Rudolf Péter is a színpadon. Talán az összes magyarra fordított Malamud-könyvem megvan, ott sorakoznak a polcon, és a kedvencem közülük is a Dubin megannyi élete című. S képzelje művész úr, egyszer kölcsönadtam Rudolf Petinek. Talán épp a Segéd miatt fogadta lelkesen. Azt mondják, ez a Malamud-darab volt az ön csúcsalakítása. Már persze, ha szabad és lehet egyáltalán egyet is kiválasztani a megszámlálhatatlan szerep közül.

Annyi minden kavarog bennem önnel kapcsolatban. A régi MTK-pálya hangulata, az ódon stadion, amelyben Orth György, Hidegkuti Nándor, Sándor Csikar, Koritár Lajos, Szuromi Tóni és a többiek elvarázsolták a közönséget. S persze évekkel, évtizedekkel később Verebes, a Mágus is ugyanezt tette. Tudom mit jelentett önnek az MTK. Önnek és a családjának. Identitást, fanatizmust, családot, összetartozást, klubszeretetet. Becsukom a szemem és látom, ahogy a Fradi elleni örökrangadón felemelkedik a helyén és azt kiabálja: tempó MTK, tempó! De ha becsukom a szemem mást is látok, hallok: ahogy Paulával perlekedik. Helyesebben, ahogy Paula perlekedik önnel, a jámbor természetű Mézga Gézával.

Immár 88 esztendős, s talán még mindig a lelki békét keresi. Óvatosan írom le ezt a mondatot, de volt egy furcsa nyilatkozata néhány hónapja, amelyben kijelentette, hogy nem így képzelte el a véghajrát, a színházon túli nyugalom időszakát. Mert hiányzik önnek a színpad. Aki egész életét a világot jelentő deszkákon élte, az nem lehet meg ezek nélkül. Pedig lenne mit kipihennie. A sors nevű forgatókönyvíró alaposan megdolgoztatta élete mozijában. Már a kezdés is túl sűrűre sikeredett. Józsefváros mélyén felnőni, szoba-konyhás, gangos lakásban, meghatározó élmény lehetett. Miközben odakint rádőlt az emberiségre a világ… A Lujza utcai bérházban a bátyjával, Jenővel és szüleivel talán még azt gondolták, elmúlik, véget ér a vérzivatar és kitisztul majd felettünk az ég. Minden másként történt. Az édesanyját egyszer csak elvitte a Gestapo. Az édesapját Ukrajnáig cipelték, ahonnan betegen tért haza, és nem sokkal később meghalt. Ott maradt tízesztendősen árván, csak a testvére Jenő és a rokonok jelenthettek bármilyen vigaszt és támaszt.

S talán az a különös kék nyakkendő. Egyszer mesélt róla, s azt mondta, ez az egyetlen tárgyi emléke gyerekkorából, de ez olyan csuda dolog, hogyha kicsiként felvette mindig azt gondolta, immár legyőzhetetlen. S lehet, hogy tényleg az volt: egy gyerek, aki végigsétál Európán, és talán önmagát keresi mindenhol. Az utcagyerek, akit felfedeznek, akit filmben szerepeltetnek, s aki azt mondja ott a vásznon: „könyörgöm, akasszuk fel!”

Meghatározó mondat egy gyönyörűséges filmből. Meghatározó mondat, amely szinte az egész életét végigkísérte. A Valahol Európában című filmért 300 forintot kapott, mellé egy öltönyt, s a legenda szerint ráadásként egy hatalmas pofont Gábor Miklóstól az egyik jelenetben. És jó nagyot csattant az a tasli, túlságosan nagyot, de érkezett kárpótlásul, afféle fájdalomdíjként 30 forint. Akkor már az utcagyerek arról álmodott, hogy színész lesz. De a hétköznapok forgatagában nem erre tolták, nem errefelé taszigálták a megmaradt rokonok. Lakatosnak és hegesztőnek tanult, hogy mesterember legyen – ahogy Malamud egy másik hőse. De közben sprintelt, futott tovább az álmai után, és felvették a színművészetire, megszerezte az érettségit és valóban színész lett.

Kossuth-díjas, különleges tehetségű, karakterű színművész. Játszott színpadon, szerepelt filmekben megállás nélkül szinkronizált. A közönség szerette  a kisembert, az ön által tökéletesen megformált kisembert bármilyen szerepben. És ön, művész úr, lubickolt ezekben a karakterekben, hiszen önmagát adta. A világégést túlélt, démonokkal megharcolt, a szegénységből kitört egykori vörös hajú kissrácot.

A magánéletében vigaszt jelentett, hogy rátalált élete párjára. De a harmónia egyszer csak elillant, semmivé foszlott, elveszítette imádott feleségét Zsuzsát, majd fiát, Andrást is. A férfi, aki temeti a gyermekét… Ez volt a a legdrámaibb szerep, amelyet az élet önre írt. Belehalt a fájdalomba, de ezt is túlélte, mint annyi mindent az életben. Talán azért is kapott ennyi időt a Teremtőtől, hogy a sok tragédia után végre nyugodtan élhessen. Ma 88 éves.

Boldog születésnapot, Harkányi Endre!