75 ÉVES LETT A MAGYAR ALAIN DELON, A MANAPSÁG IS SÁRMOS LUKÁCS SÁNDOR

Mintha ez is egy szerep lenne számára. Eljátszani egy bölcs, ősz hajú, még mindig sármos, önmagával s a környezetével harmóniában élő idős férfit.

Mert nekünk, akik tisztes távolból figyeljük, hol a karzatról, hol a harmadik sorból, hol a tévé képernyője előtt, szóval nekünk, még mindig fiatal. Afféle örökifjú. De ez most nem egy színmű, vagy színes, szélesvásznú film, hanem maga a valóság. Lukács Sándor 75 esztendős lett. Hallgatom azt a jellegzetes, kellemes orgánumot. S ő csak mondja magáét, szinte kérdezni sem kell. Mesél Mariról, aki dacolva az idő múlásával, ma is vonzó, és ízig-vérig nő. Mesél Mátéról, a fiáról, aki már több mint negyven szál gyertyát fújhatott el a születésnapján, s aki sikeres és jóképű, mint az apja. De mesél Leóról, a kétesztendős tündéri unokáról, és úgy, olyan szeretettel beszél a világ legszebb gyermekéről, mintha az élet ajándéka lenne a számára. Alighanem az is.

De szóba jön Dosztojevszkij, Bulgakov, Brecht, Shakespeare. Naná, hogy szóba jön a színház, és szinte látom, becsukott szemmel is látom, ahogy megjelenik és betölti a színpadot az egyénisége, a stílusa, és mindenekelőtt a színészi játéka. Megadatott, hogy hallgathattam Lukács Sándort, ahogy az életéről beszél. Közvetlen volt, végtelenül közvetlen. Mintha csak egy sörözőben állnánk a pultra könyökölve és úgy beszélgetnénk egymással. A mondataiban, a gondolataiban ott bujkál a férfi önbizalma, a férfi sikere a nők körében, a férfi bölcsessége és szenvedélye a nemek csatájában. Jó hallgatni. Jó belefeledkezni a történetszövéseibe, ahogy Ruttkai Éváról beszél, s szinte megelevenedik az ember előtt.

Vasárnap volt. Aznapra két darab is jutott a Pesti Színházban, délután és este is színpadra kellett állnia, amikor jött a telefon a kórházból, hogy világra jött a fia. És amikor legördült a függöny a délutáni darab végén, a partnere, Ruttkai Éva ezt mondta neki: „Gyere Sándor, ülj be mellém az autómba, elviszlek, hogy megnézhesd a fiadat!” És ők úgy, jelmezben, izgatottan indultak a kórházba, hogy az akkor még fiatal színész magához ölelhesse a picit.

A beszélgetésünk közben többször is előkerül a nők viszonya Lukács Sándorhoz. Az örök téma, amely kíséri őt. Mert nem volt olyan vele készült interjú, amelyben ne kérdezték volna meg tőle, hogy nem féltékeny-e rá Mari, ez a csodálatos nő, a felesége. De az igazi férfi az pontosan tudja kezelni az ilyen helyzeteket, mindig diplomatikus választ adott, mindig kihangsúlyozta a kölcsönös tiszteletet, és bizalmat, amely jellemezte a kapcsolatukat. Aztán valamivel halkabban felidézte amit egyszer nyilatkozott: „Mari is tudja, nekem egy igazán élménydús, zabolátlan legénykorom volt, sok-sok kalanddal és kapcsolattal. Amikor összekerültünk, már országosan ismert, fiatal színész voltam, de ő nagyon jól kezelte ezt a helyzetet. Nem volt féltékeny, vagy legalábbis nem mutatta…”

Egyszer valahol megjelent, hogy Carla Romanelli, az ismert gyönyörű olasz színésznő volt az első felesége. Pletyka volt csak, amit sokan komolyan vettek. Valóban kapcsolatban voltak, nagyon is szoros, érzelmi kapcsolatban, ám amikor jött Mari, akkor már senki és semmi nem számított. Egy forgatáson találkoztak Marival, még 1971-ben, majd néhány év múlva újra összefutottak a Fészek Klubban, és onnan már nem volt megállás. A jóképű színész vacsorázni hívta a feltűnően csinos, vörös hajú hölgyet a Halászbástya Étterembe, és amikor elkezdték kanalazni az ételt, talán már tudták, hogy ez a szertartásszerű együttlét csak a kezdet, amely talán az idők végezetéig tart majd.

Negyvenhat esztendeje élnek együtt, harmóniában, szeretetben. Karácsony délben házasodtak össze és azóta minden karácsony délben pezsgőt bontanak, koccintanak, megölelik egymást, majd készülnek az esti ünnepre. A harmónia, mint egy modern szekrénysor, hozzátartozik az életükhöz. Korábban kertes családi házban éltek, hogy aztán néhány évvel ezelőtt úgy döntsenek, inkább „polgárosodnak” és a Vérmezőn vettek egy elegáns, minden igényt kielégítő lakást. Azon a környéken, ahol annak idején Babits Mihály is élt.

A szerelem és a nő. A színház és a filmezés. Szavak, amelyek szinte mindent jelentenek, és mindent adnak Lukács Sándornak. A színésznek, aki megszámlálhatatlan tévé és mozifilmben játszott, aki gyakorlatilag minden nagy szerepet megkapott a színpadon, amelyre csak vágyott. A színész, aki úgy dolgozhatta végig az életét, hogy közben fürdőzhetett a népszerűségben, pozitív kritikákat és szerelmes leveleket olvasva, amelyeket naponta ötvenesével dobtak be a postaládájába. Csoda-e, ha az ő hangján hallhattuk megszólalni például Alain Delont? Sokszor hasonlították a francia világsztárhoz, akivel egyszer Cannes-ban össze is futott. Delon épp egy nagy társaság kellős közepén állt, és Lukács Sándor már azon volt, hogy odamegy hozzá, de aztán inkább a háttérből figyelte a francia színészt.

Lukács Sándor még mindig tele van életenergiával, még mindig élvezi, ha színpadra, vagy kamera elé állhat. A fia, gyönyörű feleségével, Szilviával, na meg a kétéves Leóval a közelében él, s nap mint nap találkozhatnak. S ott van neki még a tenisz, amelyben olyan a fonákja, mint André Agassinak, s akkor még nem beszéltünk a Real Madridról, a kedvenc futballcsapatáról. Talán csak egyvalamitől komorulhat el olykor a tekintete: az idő múlásától. Mert olyan jó lenne örökké élni…

Boldog születésnapot, Lukács Sándor!