„Nem érzem jól magam…” A férfi mintha sóhajtott volna egyet, aztán a felesége felé nézett. A fonyódi ház csendes volt, talán csak a madarak perlekedtek kint a fán, amikor aztán egy hangos puffanás hallatszott. A zömök, testes férfi a konyhában esett össze.
Néhány másodperc alatt történt mindez, a riadt, kétségbeesett asszony egy pillanatra nem is tudta, hogy álmodja-e ezt az egészet vagy valóban a férjét látja a konyhakövön kiterülve, immár mozdulatlanságra ítélve. Nem értette mi történt, hiszen az ura makkegészségesnek tűnt, még némi túlsúllyal is. Soha nem járt orvoshoz, egyetlen egyszer sem panaszkodott fejfájásra, ilyen-olyan szúrásokra, görcsökre, gyomorgondokra. Élt, méghozzá örökmozgóként élt. S egyszer csak leesett a hokedliről.
Fotó: Nemzeti Sport
Zöllei János ötvenhét esztendőt élt. Sokan talán nem is tudták a rendes nevét. Mindenki csak úgy ismerte, hogy ő a Kalap. S népszerűbb volt a táncdalénekeseknél, s már-már a futballistáknál is. Mert a stadion volt az ő igazi terepe, a második otthona, az ő nagyszínpada. Kalap, a fruttiárus, aki megnevetteti a legelkeseredettebb drukkereket is. Hogy honnan volt benne ez a mérhetetlen lelkesedés, sportszeretet és a jó értelemben vett szereplési vágy, azt csak kevesen tudták. A szegénységből kitörni, s egyszer csak ismert emberré válni – bizony embert próbáló feladat volt.
Kalap soha nem felejtette el honnan indult. A Százados úton élt a családjával, egy komfort nélküli földes szobában. Az anyja mosónőként dolgozott, hogy jusson az asztalra legalább zsíros kenyér, vagy savanyúleves. De az aprócska János soha nem érezte, hogy bármiben is hiányt szenvedne. Kitöltötte az életét a futball iránti rajongás.
A Fradista lét. S ő is arra vágyott, hogy majd híres sportoló lesz, csakhogy az élet, a szegénység, a gyakori kilátástalanság mellett még egyet belerúgott, de akkorát, hogy majd belehalt. Aprócska legényként futott egyszer a villamos után, sietett, mert ő mindig is sietett, és a lába egy rossz mozdulat következtében beszorult a villamossín és a járdasziget közé. Kiabáltak neki, hogy jön a szerelvény, hogy ugorjon, meneküljön, mindhiába. Látta a villamost. Látta és hallotta ezt a vasszörnyet, és mozdulni sem tudott.
Életre szóló sérülést szenvedett, kész csoda, hogy megmaradt a lába. Ám onnantól kezdve sántított. De ezután sem fogta vissza a tempót: rohant tovább, és dolgozott keményen, ahogy akkoriban mindenki. A megélhetésért, a jobb életért, az álmok kergetéséért. Kazánfűtőként alkalmazták, aztán ő lett az Utasellátó Vállalat gondnoka. Előkelő beosztás volt az. Az más kérdés, hogy minden nap hajnal háromkor kelt, aztán ment be a melóhelyre, begyújtani az olajkályhát, hogy mire mindenki beérkezik, ő már komfortossá tegye a környezetet.
Bokszolt egy ideig. Azt gondolta, sántán is bicebócán is képes lesz leütni, legyőzni bárkit. Tizenhét évesen vívta élete meccsét. A régi Sportcsarnokban rendszeresen tartottak ökölvívó-mérkőzéseket, csapatbajnoki küzdelmeket és az országos bajnokságot rendre telt ház, két- háromezer ember előtt rendezték. A nép imádta a bunyót – a színvonalas bunyót. A kis Zöllei akkor, azon a napon is ott téblábolt a Sportcsarnoknál és mintha tudta volna, érezte volna a jövőt, tökmagot árult a bejáratnál. De a sorsnak más tervei voltak vele aznap: nem jött el az egyik versenyző, így Rózsa József az edzője odament a fiúhoz, és azt mondta neki: „János, ezt a maradék tökmagot még add el, aztán ha végeztél, gyere csak be az öltözőbe. Merthogy ma verekedned kell Kellnerrel…”
Kellner Ferenc Európa-bajnoki bronzérmessel. S nem vallott szégyent, a híres-neves ellenfél megszenvedett vele. Onnan már csak egy lépés volt, hogy a tökmagárusítást országos szinten űzze, és minél több portékát áruljon. Jogosítványa nem volt, így aztán vagy az asszony, vagy az akkor már kamasz fiát kérte meg, hogy vigyék őt Szombathelyre, Kaposvárra, Miskolcra – meccsre, hogy a lelátón dolgozhasson.
A lelátó volt az ő sajátos világa. A hetvenes években már a Népstadionban játszott főszerepet. Amíg a zöld gyepen 1974-ig Albert Flóri, a Császár dirigált a Fradi meccseken, addig a nézőtéren ő volt a legnagyobb király. „Mondom neked dagi, bajnok lesz a Fradi…” És imádták, ahogy versikéket gyártott. Imádták azt is, ahogy jókedvűen, kezében egy kosárkával végigsétál a padsorok között. Senki sem üvöltött rá, hogy menj már arrébb, éppen gólhelyzet van. Inkább beszélgettek vele és büszkék voltak rá, hogy lám, a nagy Kalap néhány jó szót mondott.
Fotó: Fortepan/Móra András
Fradista volt, de a Megyeri útra is bátran kilátogathatott. A Dózsa-drukkerek soha nem bántották, még akkor sem, amikor rendszeresen elkiáltotta magát: Jön hozzánk a Mucha, lesz majd nektek ruha…” Futballország voltunk. Már messze volt az Aranycsapat, és Puskás Öcsi is Madridban élt, ám a hatvanas, hetvenes évek még mindig a labdarúgásról szólt. A zene mellett a foci nyújtott igazi kikapcsolódást, és ez a sportág adta meg azt az aprócska örömöt, hogy az ember teli tüdőből kiüvölthesse magából a fájdalmát vagy épp az örömét. A Népstadionban a kettős meccseken sokszor volt ötven-, hatvan- hetvenezer ember és a főszereplők, a játékosok maradandó élménnyel ajándékozták meg a hatalmas publikumot.
Kalap mindig ott volt. Mintha ott élt volna. Egyszer csak, akár egy szellem, előbukkant a legváratlanabb pillanatban a versikéjével, a kosárkájával, és csak úgy kapkodták tőle a rágógumit, a csokoládés nápolyit, a fruttit és a szotyit. Hihetetlen, de még Kaposvárott is saját pavilonnal büszkélkedhetett, a helyi Rákóczi drukkerei alig várták, hogy megjelenjen.
De így voltak ezzel például Salgótarjánban is, ahol egyszer egy kicsit meglepte a drukkereket. Kalapnak tudniillik volt egy egészen különleges szotyolagyártó gépe, afféle csodamasinája, amelyet ő eszkábált, méghozzá egy kimustrált mosógépmotorból, és egy valahonnan szajrézott hengerből. Ez pörkölte a szotyit, és tette sajátos ízűvé. Kész csoda, hogy nem szabadalmaztatta, és nem keresett vele egy rakás pénzt. Talán azért sem próbálkozott ezzel, mert azon a salgótarjáni meccsen bizony, ne szépítsük, agyonpörkölt, feketére sütött szotyit árult, és a helyi atyafiak, először azt hitték, hogy ez most valami különleges pesti cucc, vették tőle, mint a cukrot, aztán amikor elcsendesedett a meccs és a drukkerek egymásra néztek, mást sem láttak, mint megannyi fekete arcú férfiembert. Akkor sem kergették meg. Inkább nevettek, és soha nem felejtették el azt a pillanatot.
Kalap Fradista volt, de árult Vasas, Honvéd, Újpest zászlócskát, piros-kék, piros-fehér és lila-fehér klubcímerrel díszített sapkát – amelyet csak a legnagyobb jóindulattal lehet sapkának, nevezni, mert egy befőttes gumi fogta össze a vékonyka szövetdarabot. „Itt a frutti, a frutti, a szotyi, a nápolyi, a rágógumi…” és Kalap ment, ment végig az életén, amíg csak bírta. És hogy milyen jól bírta, azt pontosan jelzi, hogy már kissé meghízva, negyvenkét évesen Zalaegerszegen részt vett egy kocogóversenyen. Valóban kocogott, sprintelni talán már nem maradt volna ereje, de bicebócán is teljesítette a távot és vastaps fogadta, amikor a célba ért.
Ő volt a mi Manolónk. A híres spanyol vezérdrukker is büszke lett volna rá. Kalap mesebeli figura lett, a magyar futball zivataros esztendeinek egyik főszereplője. S közben lelkesen nézte, ahogy a fia, ifjabb Zöllei János válogatott jégkorongozó lett, mi több, játszhatott az 1983-as budapesti C-csoportos világbajnokságon, és imádott csapatával, a Ferencvárossal tízszer nyert bajnoki címet. Unokája Patrik néhány héttel a nagypapa halála után született meg.
De a zömök alak fején a jellegzetes fehér kalappal, mintha még most is elő- előbukkanna a magyar futballstadionokban. Vagy lehet, hogy csak mi szeretnénk újra látni – a régmúlt idők magyar focijával együtt…
