Mennyire szerettük a félhomályban villódzó vörös, kék, sárga és zöld, színeket. S mennyire szerettük azt is, amikor 8×4 dezodorral befújt és WU2 sampontól illatozó lányok táncoltak néhány centire tőlünk, miközben a hangszórókból szólt az ABBA meg a Dancing Queen.
Nem volt szégyen, ha a rockzenerajongó, aki az utolsó zsebpénzéből Led Zeppelin, Pink Floyd, vagy Yes lemezeket vásárolt az Ecseri piacon, hétvégenként egészen másfajta muzsikára mulatott. Mert a diszkó annak idején olyan volt, mint a mágnes: vonzotta az embert, mintha valamiféle titkokat rejtene. Felfedezni váró, misztikus élményeket, meg a reményt, hogy aznap este eljön a nagy ő…
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
A diszkó a legcsillogóbb, a legelegánsabb, a faluszéli, a kiskocsmából átalakított, vagy éppen az iskolában tartott, megadta a lehetőséget arra, hogy az ember szerelembe essen. Legalább egy estére, vagy akár egész életére. Ki lehetett öltözni, a legdrágább cuccot felvenni – már persze ha volt ilyen. Hallgattuk az akkor egynyárinak vélt, s tán azóta is játszott slágereket, nem voltunk zavarban, ha táncolni kellett, márpedig kellett, sőt, kötelező volt. A többség mozgása nem hasonlított Fred Astaire-re, de senkit nem röhögtek ki, ha ütemtelenül mozgott a parketten, úgy, mint egy betonkeverő. Jött egy jó kis Boney M. szám, egy ABBA-sláger és az ember beállt a tömegbe, mintha legalábbis tartozna valakihez és csak ropta és ropta. Ha pedig jött egy lassú, mert az mindig jött, akkor a fiúk közül sokan összeszedték minden bátorságukat és lekérték a lányt. Mert lassúzni menő volt.
A hetvenes-nyolcvanas években diszkóba járni egészen más volt. Nem álltak a bejáratnál kétszáz kilós húshegyek, s balhé leginkább csak abból volt, ha valaki kicsit többet ivott, mint amennyit elbírt. Ha táncparketten véletlen meglöktük a mellettünk állót, nem kellett attól tartani, hogy jön egy jobbos a villódzó fények között. A bocs elég volt.
A krónikák szerint a Fővárosi Művelődési Házban tartották az első diszkó-szerű rendezvényt Magyarországon. A legendás lemezlovas, B. Tóth László alapított ott még 1966-ban egy magnósklubot, ahol a régi orsós magnókat használva lehetett számokat felvenni s lejátszani. A fiatalok kezdetben beszélgetni, magnózni jártak oda, és párnákon ücsörögtek. Így hallgatták a muzsikát, amely később már sztereóban szólt, sőt, a plafonra vetítették a lemezborítókat és a zenekarok képeit. És az ücsörgésből egyszer csak lelkes, lendületes tánc lett. A bulik este hatkor kezdődtek, nagyjából négyszázan mulattak önfeledten, miközben kint kétszázan vártak arra, hogy bejuthassanak, hogy aztán este tízkor elcsendesüljön minden. Mert a szabály az szabály.
A hetvenes évek közepén aztán már itthon is kitört az igazi diszkóláz. Az volt az aranykor, az E-klubbal, ahol már nem csak rockbandák léptek fel, és megannyi kultikus hellyel. B. Tóth László mellett három másik népszerű lemezlovas tűnt ki a tömegből: Cintula, Dévényi Tibor és Arató András. Ők adták meg az alaphangot, hogy aztán ez a műfaj megannyi hullámvölggyel, hol elhalkuljon, hol újra dübörögjön.
Fotó: Fortepan/Erdei Katalin
Csak szerettünk volna úgy mulatni és élni, ahogy például a legendás Stúdió 54 vendégei. A New York-i klub már 1970-ben megnyitotta kapuit, és ott Barry White számait játszották. Ott akár fehérneműben is táncolhattak a hölgyek, ha épp olyan kedvük volt. Sőt, még félmeztelenül is. Nem volt szabály, nem volt etikett, csupán egy dolog volt fontos: kitombolja magát mindenki. A legendás énekesnő Cher és megannyi híresség bukkant fel ott. A diszkó kezdetét egyébként New Yorkra és Philadelphiára teszik a hatvanas-hetvenes évek fordulópontján. A zene, a lüktető, táncra perdítő zene, elsősorban a funk, a soul és a latin muzsika ötvözetéből gyúródott össze, hogy aztán az évek, évtizedek során leginkább popslágerekké változzon. Olyan klasszisok énekeltek a világ megszámlálhatatlan diszkójában, a hangszórókon keresztül, mint a Bee Gees, Donna Summer, a K.C. and the Sunshine Band. Aztán később jöttek az újabb nagyágyúk, a Baccara, a Kool and the Gang, a Boney M, az Earth, Wind and Fire, és a tűzről pattant Village People.
Persze diszkó ma is van. De már nem a miénk. A miénk az volt, amikor jött a Forever Young az Alphaville-től, mi pedig felkértük a lányt, óvatosan közel hajoltunk és éreztük a frissen mosott hajának illatát. Jobb volt bármilyen méregdrága parfümnél. Jobb. Mert fiatalok voltunk…
