Kegyelmezzen neki Fabricius Antal, kegyelmezzen! Egy ország sóhajtott fel így, ahogy közeledett a végkifejlet. 1972 januárját írtuk. Talán nagy hó volt, mert akkoriban a tél még valóban fehérbe öltözött.
A szilveszteri mulatság másnapján, szombat esten 8 órakor, a Híradó után került képernyőre Zsurzs Éva rendezésében minden idők egyik legjobb honi televíziós sorozata. A Fekete város lenyűgöző történetével és egy korabeli kritika szerint Pieter Brueghelre festményeire emlékeztető színpompájával lenyűgözte a közönséget. Mindenki nézte a hét részt. És nézte a színészlegendák, Bessenyei Ferenc, Pécsi Sándor és Kiss Manyi tökéletes játékát, no meg a fiatalság, az új generáció tagjait. Venczel Vera, Rozalicska lelkecske, talán még szebb, csillogóbb és törékenyebb volt, mint Vicuskaként az Egri csillagokban. És ott volt a főszereplő. Egy ismeretlen fiatalember, egy jóképű, 22 esztendős szőke legény, akit ott és akkor ismert meg az ország.
Fabricius Antal szerepében Nagy Gábor robbant be a köztudatba és alapozta meg a hírnevét, a színészi karrierjét. Lányok, asszonyok nézték elragadtatással a gesztusait, a kérlelhetetlen, igencsak vonzó tekintetét, és szinte könyörögtek neki a tévé képernyője előtt ülve. Először is, hogy ne végeztesse ki Görgey alispánt, vagyis Bessenyei Ferencet, és még ennél is fontosabb volt a számukra, hogy válaszoljon a levelikre. A legenda szerint egy leánykollégium 68 növendéke a sorozat utolsó része előtt levélben fordult Nagy Gáborhoz, mintegy figyelmeztetve őt, hogy kímélje meg Görgey Pál életét, merthogy ő épp a szerelme, Rozália édesapja.
Az ifjú színész Zsurzs Éva tökéletes választásának bizonyult. Jött, látott és győzött – meggyőzött mindenkit. De hogy is mondta évekkel később: „Mentem az utcán, megálltak, vihogtak, utánam néztek a tizenéves lányok. Felszálltam a buszra Zuglóban, ahol lakom és autogramot kértek. Először feszélyezett, zavarba hozott, hogy néznek, aztán megszoktam. A leveleket is. Csak az bosszantott, hogy néhányan valósággal a tulajdonuknak tekintettek, öngyilkossággal fenyegetőztek, ha nem találkozhatnak velem vagy ha nem fogadom el a születésnapi vacsorára szóló meghívást…”
Nem sokkal később már egy újabb legendás szerepben láthatta őt a nagyérdemű. Bob hercegként alakított maradandót, majd Csínom Palkóként mutatta meg tehetségét. Nem sokkal később Mészáros Márta, majd Fábri Zoltán mozifilmjében is szerepelt. A Szabad lélegzet és az Ötödik pecsét a mai napig fontos része a honi filmtörténelemnek. A legnagyobbakkal dolgozhatott az ifjú Nagy Gábor és ezzel kapcsolatban elmondta, hogy Bessenyei Ferenc a forgatások alatt többször is szigorú, szúrós tekintettel nézett rá, mintegy tesztelve a fiatal kollégát, hogy állja-e a sarat, igazi férfi-e, aki viszonozza azt a markáns tekintetet. Később a Fábri-filmben Latinovits Zoltánnal volt közös jelenete.
A hetvenes évek eleje egyértelműen Nagy Gáborról is szólt ,megszámlálhatatlan cikket írtak róla, levelek százait kapta nap, mint nap, szerelmes ajánlatokkal bombázták őt, és akkor úgy tűnt, hogy a világ összes nagy szerepe vár majd rá a filmvásznon és színházban egyaránt, hogy majd újabb és újabb hősszerelmest alakít, afféle pozitív hőst, aki helyettünk is harcol. Valamiért nem így alakult. Veszélyes és szeszélyes a sors kiszámíthatatlansága, mert olykor megsimogatja, máskor felpofozza az embert.
Fabricius Antal szerepe egyszerre volt a sors ajándéka és jókora súly az ifjú színész számára. Rögtön a csúcson kezdeni? Nagy Gábor, évek, évtizedek múltán visszatekintve karrierjére, nagyon is reálisan beszélt mindarról, amit átélt. És arról is, amit csak szeretett volna átélni: „Biztos, hogy nem futottam be azt a pályát, ami bennem volt, de ha ezen szomorkodtam volna folyamatosan, akkor megkeseredett lennék, mint néhány társam. Akadtak csendes időszakaim, nem mindig akkor, amikor szerettem volna. A csend is akkor jó, ha időben jön…”
Igaza van, az immár 73 esztendős és ma is sármos színésznek: felesleges keseregni az elszalasztott lehetőségeken. Így is megtalálta az életben a harmóniát és a boldogságot. Ha épp nem játszott a fővárosban, vagy Sopronban, akkor lovagolt, teniszezett, sportos életet élt. Kétszer nősült, és mindkét hölgy egy-egy gyönyörű leánnyal ajándékozta meg. Nagy Gábort egyébként a magyar Udo Brinkmannként is emlegették sokáig, hiszen az ő hangján szólalt meg, a Klinikák szívtipró doktora, akit Sascha Hehn alakított. A ma is aktív, a jóval fiatalabb feleségével és lányával élő művész nem csak a szerepeire, a felmenőire is büszke lehet. Édesapja bélyeg- és bankjegytervező grafikus volt, alighanem neki köszönheti a művészetek iránti rajongását, merthogy rendszeresen múzeumba, kiállításokra jártak. Nem csoda, hogy Nagy Gábor a színészet mellett arról is ismert, hogy gyakran megjelenik a különböző aukciókon, ahol rézkarcokat, különleges képeket vásárol.
Az ars poeticája pedig mindenképpen harmóniára utal: „Én még ebben az önző, érzéketlen, sokszor elkeserítő világban is megpróbálom jól érezni magam…”
