HAZAI TOP GUN: RAJONGTAK A FIATALOK AZ ŐRJÁRAT AZ ÉGEN CÍMŰ FILMÉRT

Nem készült statisztika arról, hogy hány ifjú szerelmesedett bele a pilótaéletbe 1970 tavaszán, de gyanítható, nagyon sokan voltak.  Akkor mutatta be ugyanis a Magyar Televízió az Őrjárat az égen című, négyrészes sorozatát.

A film a Honvédelmi Minisztérium megbízásából készült, méghozzá a korszak legnépszerűbb színészeinek közreműködésével. Az íróját Molnár Gézának hívták, aki ismert újságíró volt. Beletette szívét-lelkét ez nem is kérdés: „Mindig élt bennem a nosztalgia és a kielégíthetetlen érdeklődés a repülés iránt. Ezt az erős kötődést élhettem ki egy kicsit, amikor írás közben kijártam a katonai repülőterekre. Szeretném, ha a nézőnek is hasonlóan izgalmas lenne a képernyőn figyelni az éles repüléseket.”

Így csinált kedvet Molnár Géza a saját művéhez. S a közönség valóban szerette a filmet. Szerette, mert fiatalokat láthatott benne, akik tudják, mit akarnak az élettől. Akkoriban bizony ez nem volt általános Magyarországon. A jókedvű fiúk megmutatták a repülés szeretetét, sőt, a repülés szenvedélyét. Mihályfi Imre. a televízió dráma-főosztályán dolgozott és megszámlálhatatlan tévés produkció fűződik a nevéhez. Talán mégis ezt a sorozatot tarthatta az egyik fő művének, merthogy 15 esztendővel a bemutató után is lelkesen mesélte: ”Végre kiszabadulhattam és így lehetőségem nyílt egy kicsit megragadni a művészet másik oldalán, élvezni a játékot, a szórakozást…” Mihályfi Imre amúgy még ma is köztünk van, 91 esztendős.

Irigylésre méltó helyzetben volt az akkori színészgárda. Sorra készültek az új tévéfilmek és sorozatok. Csak érdekességképpen: amíg 1968-ban mindössze 22, egy évvel később 26 műsorórára való produkciót gyártott a Mafilm, addig ez a szám 1970-ben már 71-re emelkedett. Amikor bemutatták az Őrjárat az égen első részét, és megszólalt az a fülbemászó, sajátos hangszerelésű, különleges hangzású muzsika, fogalmunk sem lehetett róla, hogy valójában a Jó, a rossz és a csúf című, 1966-ban bemutatott westernfilm zenéje szólt a képkockák alatt. Ennio Morricone varázslatos szerzeménye. Ah amerikai filmet ugyanis Magyarországon csak 1979-ben mutatták be, úgyhogy nekünk 1970 tavaszán újdonságként hatott a sajátos dallamvilág.

De nem csak a muzsika nyűgözte le a hazai közönséget, hanem az addig itthon sosem látott légi felvételek sora. Bíró Miklós operatőr bravúros képekkel ajándékozta meg a nagyérdeműt. Ehhez persze az is kellett, hogy olykor maga is felszálljon valamelyik repülőre, és szó szerint és a felhők között készítse a felvételeit. Olyan is előfordult a forgatás során, hogy a repülőgépekre szereltek kamerákat és azok is dolgoztak folyamatosan. Ám hogy még tökéletesebb legyen a hatás, szerződtették Miklós Lászlót, a többszörös magyar ejtőernyős bajnokot, aki ugrás közben kamerázott. S persze a trükkök sem maradtak el: a gépekben felvett jeleneteket már lent a földön egy felfüggesztett repülőgépben rögzítették. S hogy miért? „Amikor visszanéztük a magassági forgatás során felvett anyagot, megdöbbenve láttuk, az arcom annyira más volt, hogy nem lehetett megismerni. A nyomás hatására úgy torzult a fejem, mint egy gumilabda…”

Balázsovits Lajos, az egyik főszereplő mesélte mindezt később. Mellette Huszti Péter játszotta a jóval negatívabb karaktert és a korszak egyik legcsinosabb színésznője, Almási Éva jelentette a nőt – az igazi nőt a sorozatban. De feltűnt megannyi jelenetben Kertész Péter, Benkő Péter, Koltai Róbert, Tahi Tóth László – ők voltak azok a jókedvű, jóképű fiatalemberek, akik megpróbáltak kedvet csinálni a pilótaélethez. Ők voltak azok is, akiket az idősebbek közül Avar István, Kállai Ferenc, Tyll Attila Somogyvári Rudolf, Tomanek Nándor és Zenthe Ferenc nevelgetett, több-kevesebb sikerrel.

Propagandafilm volt ez, de a jobbik fajtából. S ez még akkor is igaz, ha a cselekménye meglehetősen kesze-kuszára sikerült, mert volt benne szerelmi szál, megannyi drámával, finom társadalomrajz (a szegény család tehetséges gyermeke, aki megmutatja a világnak, az országnak, hogy lehet belőle akár repülőszázados is…) no meg a hajrára kaptunk egy kémfilmet is. Merthogy a film azzá vált, jó nagyot csavarva a történeten.

A legtöbb jelenetet a szolnoki katonai repülőtéren forgatták, és ezzel párhuzamosan az ugyancsak szolnoki Kilián György Repülőműszaki Főiskolán. Nem csoda, hogy Szolnok városa igencsak magáénak érezte a sorozatot. A sorozatot, amelyet igencsak hűvösen fogadott a kritika. Az első rész után például ez jelent meg az Esti Hírlapban: „Reméljük a folytatásokban a nagy magasságokon kívül több mélységet is láthatunk majd, jobban megismerjük a benne szereplő fiatalembereket, akikről egyelőre csak annyit tudunk, hogy jóképűek és kedvesek…”

A folytatástól sem ájultak el a kritikusok, a Népszabadságban például így szúrtak oda a készítőknek: „Valamivel több feszültség és egy kicsit valósabb emberi jellemek nem ártottak volna ennek a sorozatnak…” Pedig a közönség rajongásig szerette a filmet. Mert egy apró célt mutatott a nagy magyar céltalanságban.