Csáo, Masztrojanni! Hányszor mondtuk ezt egymásnak. Elég volt hozzá egy fekete napszemüveg, egy jólfésült pillanat s máris azt gondoltuk a lakótelep kőtengerében, hogy íme, ez itt a dolce vita!
Mert ha pillanatokra is, de elhitettük magunkkal, hogy belőlünk is lehet Marcello Mastroianni, Az édes élet sztárja. Hogy majd néhány év múlva, a pöfögő, zötyögő Trabant helyett mi is Triumph sportkocsival száguldozunk, márkás karórát villantva és a miénk lesz Anita Ekberg. S fogalmunk sem lehetett róla a nagy álmodozás közepette, hogy Az édes élet című film pont a rongyrázást, a kiüresedett lelkeket és az unott önpusztítást figurázza ki.
Federico Fellini alkotása a korabeli kritika szerint mérföldkő volt, mind a zseniális rendező, mind a modern európai filmművészetben. Kapott is kritikát bőven, annak ellenére, hogy a legendás mozi 1960-ban a Cannes-i filmfesztiválon elnyerte a fesztivál fődíját, az Aranypálmát. Marcellot, a főhőst, Marcello Mastroianni alakította. A komoly írói tervekkel Rómába érkezett fiatalember, akit aztán beszippant a „fényűző, hazug, cinikus társasági élet…”
Marcello Mastroianni 36 évesen játszotta el élete egyik legfontosabb szerepét. Akkor már körülrajongott sztár volt, a nők bálványa. Világhírű, sármos férfi, akinek valóban sikerült az élet. Pedig gyerekként irtózatosan messze volt ettől. Az asztalosmester fiaként Fontana Liriben született ifjú, eleinte műszaki rajzolóként kereste a kenyerét. Precíz, pontos, unalmas munka, mellé unalmas hétköznapok. Csoda-e ha többre vágyott? Ám jött a II. világháború és elsöpört, elégetett maga körül mindent. Az ifjú Mastroianni a harcok vége felé a nácik fogságába esett és elhurcolták. Bezsúfolták egy vagonba és egy észak-német munkatáborba szállították. Kilátástalan élethelyzet, halálközeli élmények. Csakhogy az élniakarás mindennél erősebb volt benne, sikerült megszöknie, majd egy velencei padláson bujkálva várta ki a világégés végét.
A háborút követően egy római filmvállalatnál kapott munkát: de nem hősszerelmesek megformálójaként, hanem könyvelőként. És közben tanult, mert ott, belül, valami egyre csak noszogatta, hogy gyerünk Marcello, sokkal több van benned! Így aztán beiratkozott az egyetemre, és lelkesen tanulta az építészet, valamint a közgazdaságtan tudományát. És ott, az egyetem kollektívájában ismerkedett meg igazából a színészettel. Egy amatőr színjátszókörben együtt szerepelt Giulietta Masinával, aki aztán később a rendező Frederico Fellini felesége lett. Talán neki, talán a szerencsének köszönheti, hogy felfedezték és a zseniális direktor, Luchino Visconti figyelmébe ajánlották.
Néhány év múlva már a Nyomorultakban szerepelt. Onnantól kezdve nem volt megállás, csakhogy a történet nem úgy kanyarodott, ahogy bárki is gondolná. Merthogy eleinte nem a sármjával, a férfiasságával vívott ki magának figyelmet és sok-sok szerepet, hanem a korabeli kritika szerint: „kissé esetlen mozgásával, kisfiús kedvességével…” A nagy áttörést egy Dosztojevszkij-regényből készült film, a Fehér éjszakák hozta meg a számára. Igazi klasszis pedig Az édes élet után lett. Ma már csak a krónika őrzi: Fellini a feltörekvő, többre vágyó újságíró szerepére először Paul Newmant szemelte ki. Aztán mégis Mastroianni mellett döntött, és egy olyan érv miatt, amit soha senki nem találna ki. „Szörnyen jellegtelen volt az arca…” Ezt mondta a rendezőóriás – és Mastroianninak adta a szerepet. Érdekesség, hogy ebben a kultikus moziban szerepelt egy Paparazzo nevű fotós, aki talán még a filmnél is nagyobb hírnevet szerzett magának: tudniillik miatta hívják azóta is paparazzónak a lesifotósokat….
Mastroianni a tökéletes férfi. Mastroianni a nők bálványa, aki onnantól kezdve bármit eljátszhat és bárkit megkaphat. És a csillaga még magasabban ragyogott, mert jött a 8 és 1/2, amelyben élete legtökéletesebb alakítását nyújtotta. Vagy 1970-ben egy újabb korszakos mű: Fellini Rómája. S Mastroianni, a tökéletes férfi, minden tökéletes nővel együtt szerepelhetett. Brigitte Bardot-val, azzal a Sophia Lorennel, akit talán a legjobban kedvelt, s akivel végig valóban csak baráti viszonyt ápolt. Pályafutása során több mint 150 filmben játszott. Láthatta őt a közönség szétesett, utálnivaló Casanovaként, élvezhettük a játékát szatírában, történelmi drámában. Ő volt az egyetlen, aki három Oscar-jelölést is kapott főszereplőként. S egyszer még Sándor Pált is megtisztelte azzal, hogy vele dolgozzon az 1988-ban készült Miss Arizónában.
Csáo, Masztrojanni! És mondtuk ezt egymásnak, mert úgy akartunk kinézni, ahogy ő. És úgy akartunk hódítani, ahogy ő tette, mert legendák keringtek a nőügyeiről. Hiába nősült 1948-ban és Flora Carabella haláláig együtt is maradt az asszonnyal – közben képtelen volt ellenállni szebbnél szebb kolléganőinek. Ők meg neki. A francia csillag, Catherine Deneuve-höz vad szerelem fűzte, s ennek lett a gyümölcse egy gyönyörű lány. De viharos kapcsolata volt Jacqueline Bissettel, no meg Faye Dunaway-el. Mégis, egyszer azt nyilatkozta magáról: „Minden jellegzetesség nélkülinek és közönségesnek tartom magam, nem pedig jóképűnek…” Hiába próbálta titokban tartani románcait, a bulvársajtó figyelte minden lépését. Pedig hosszú távon csupán két hölgy jelentett neki mindent és még annál is többet: Barbara és Chiara, a lányai.
Marcello Mastroianni az egyik alapítója volt az 1989-ben létrehozott Európai Filmakadémiának. Már ezzel is maradandót alkotott a megszámlálhatatlan, csodás alakítás mellett. És amennyire tökéletes volt fiatalon az élete, annyira nehézkes a szép kor, merthogy utolsó éveiben több baleset érte. Betegségek kínozták és ahogy telt az idő, egyre többet foglalkozott a halál gondolatával. Végül 1996. december 19-én, Párizsban hunyt el hosszas betegeskedés után. 72 évesen… S hogy mit jelentett Marcello Mastroianni az olaszoknak? Nos, a halálhír bejelentésétől kezdve, egészen a temetéséig fekete gyászlepellel takarták le a római Trevi-kút egy részét. Az édes élet búcsúzott. Örökre.
Nyugodj békében, Marcello Mastroianni!
