Sorsa, mint egy görög tragédia. Megrázó, sivár és szép. Mindezt a költő, Babits Mihály mondta Osvát Ernő öngyilkosságának másnapján. De miért is lőtte magát szíven az Aréna utcai lakásában 1929. október 28-án este a Nyugat folyóirat legendás szerkesztője? Tragédiák sora vezetett a csupán 53 éves újságíró végzetes lépéshez.
Osvátról tudni kell, szigorú szerkesztő volt, de a tehetségek pártján állt. Ő fedezte fel és biztatta a fiatal Móricz Zsigmondot, ő támogatta a pályakezdő Babitsot és harcolt Ady Endréért is, ha arról volt szó. Egy idő után a fiatal írók remegő kézzel vitték neki a kéziratokat. Vajon mit szól hozzá Osvát, aki egy időben a Nyugat szerkesztőségével szemben, a Seemann kávéházban üldögélt és dolgozott legtöbbet. Ha belépett egy zavart tekintetű, izgatott fiatal, Vili bácsi, az idős főpincér egyből tudta, hogy Osvátot keresi egy meg nem értett zseni. A tehetségtelenekre nem pazarolta az idejét, ha viszont valakiben meglátta a talentumot, a hóna alá nyúlt. Aztán minden rosszra fordult.
Az imádott lánya szervezetét ugyanis 15 éves korában megtámadta a tuberkulózis. Az addig életvidám fiatal leány ágynak dőlt, a betegség pedig kiszívta az életkedvét. Mindez nagyon megviselte Osvátot, aki mindent megtett, hogy gyermeke kigyógyuljon a tüdőbajból. Együtt harcoltak a feleségével, Steiner Cornéliával, ám hiába foglalkoztatták a legjobb orvosokat, a lány állapota csak időlegesen javult.
Ezt a gyötrelmes harcot adta fel 1927 májusában Osvát felesége, aki egyik nap feketébe öltözött és elment otthonról. Mint utóbb kiderült, a Farkasréti temetőhöz ment, ahol mérget ivott. Ott találtak rá, kórházba szállították, ám az életét már nem tudták megmenteni. Osvát magára maradt a beteg lányával, akinek állapota egyre rosszabbodott. A legendás szerkesztő megváltozott. Búskomor lett, visszahúzódó, ám amikor a Nyugatból hazatért esténként, az ágyban fekvő, nagybeteg lánya előtt mindig vidámságot erőltetett magára.
Az orvosok tehetetlenek voltak és jelezték Osvátnak, hogy közel a vége. Mindez 1929. október 28-án este következett be. A szerkesztő gyermekének szervezete feladta a nyolcéves, keserves harcot. Az utolsó percekben a fuldokló lány apjához fordult és azt súgta neki: elmegyek én is édesanyám után, gyere édesapám, imádkozzunk! Majd sírástól rázkódva, együtt mondták el azt az imát, amit még négyéves korában tanított kislányának a Nyugat kritikusa.
Miután Ágnes örökre elaludt, Osvát arra kérte a szobában tébláboló Glück Jánosnét (a család barátja és a lány ápolója is volt egy személyben), hogy hagyja magára a kislányával. Az asszony kisietett, de rossz érzése támad. Egyből telefonált Az Újság szerkesztőségébe és az író Elek Artúrt, Osvát jó barátját kereste, hogy gyorsan jöjjön, mert a ház ura még kárt tesz magában. Elek viszont nem tartózkodott a szerkesztőségben és az általa kedvelt kávéházak egyikében sem.
Közben Osvát bezárta a szoba ajtaját, lehúzta a rolókat. Leült az élettelen kislánya mellé a székre, majd egy pisztollyal szíven lőtte magát. Mikor a szomszédból átrohanó férfi berúgta a szoba ajtaját, az ágy mellett feküdt, élettelenül, vérző mellkassal. Aztán a mentősök feltették a hordágyra, a szerkesztő pedig egy pillanatra magához tért és egészen halkan csak ennyit mondott: Ágnes…, utánad megyek!
A Rókus kórházba szállították, de soha többé nem tért magához és hamarosan meghalt. Mint utóbb kiderült, a megrendült szerkesztő készült az utolsó jelenetre, több búcsúlevelet is írt a rokonainak és barátainak. Sajnos nem lett igaza Kosztolányi Dezsőnek, aki Osvát halálának másnapján azt mondta, az új irodalom századát a szeretett halottjukról fogják elnevezni…
Nyugodj békében, Osvát Ernő!
