A PLATONOVOKAT LE KELL LŐNI, AVAGY BALKAY GÉZA ÚTJA A VÉGSŐ TRAGÉDIA FELÉ

Szólhatna ez az írás Mihail Vasziljevics Platonovról, a falusi tanítóról, aki szinte menekül az őt rajongással körülvevő nők elől, s aki a szerelmi viszonyokban is képes magányos maradni.

Csehov műve azért is érdekes, mert a halála után 16 évvel került elő egy moszkvai bank széfjéből. Addig viszonylag kevesen tudtak a létezéséről. Mert Platonov, a falusi tanító figurája aztán megszámlálhatatlan színpadon elevenedett meg. És volt magyar színész, akinek ez volt élete fő alakítása. Balkay Géza felkorbácsolta az érzelmeket.

Szólhatna ez az írás az alkoholról is. Az ellenállhatatlan csábítóról, a menekülő úttal megajándékozó „varázsitalról”. Balkay Géza egyszer ezzel kapcsolatban azt mondta: „Aztán egész egyszerűen összedőlt minden, válságba jutott a házasságom, bizonytalanná lett a magánéletem. Nem tagadom, soha nem is tagadtam, hogy volt az életemnek egy nagyon mély korszaka, amikor ittam…” De ez az írás elsősorban a tehetségről szól. A különleges tehetségről, amelyet Balkay Géza kapott a sorstól. Azt írták egyszer róla, hogy „sajtképű”. Nem bántásból. Különös jelző volt ez, ám jöttek hozzá a szavak, a folytatás így szólt: „kedves, szabályos vonásokkal, mégsem úgynevezett szépfiú, jellegzetes színészarc. Formálható, célszerűen alakítható, rárajzolható…” Sokan és sokféleképpen beszéltek és írtak Balkay Gézáról. A hullámvasútszerűen működő lelkivilága megérintett mindenkit. De még jobban hatott az emberekre a színpadon és a kamera előtt. Mert: „zakós darabba ugyanúgy beleillett, mint a rokokó komédiába…”

Az ELTE jogi karán tanult esti tagozaton. Azt mondják, hogy már akkor is jobban érdekelte az Egyetemi Színpad, mint a tananyag. Huszonhat esztendősen kapta meg a diplomát, huszonhat esztendősen lett hivatásos színész. Szolnokra került és megszámlálhatatlan darabban játszott. Valóságos mániákussá vált, a szó nemes értelmében. Mindene volt és lett a színjátszás, a mások bőrébe bújás, az új és még újabb életek, életutak, ösvények felfedezése. Lelkesen beszélt erről: „Nem a pénzért csinálom, mániákusan szeretek dolgozni. Szinte érdektelen mit csinálok, nem tudom elképzelni az életemnek egy pillanatát sem beszélgetés és munka nélkül. Szeretem az életet, hihetetlen módon szeretek élni, ehhez bármit hozzáképzelhetnek…”

Valami elolthatatlan tűz lobogott benne. Volt kitől tanulnia. Latinovits Zoltán halála előtt hónapokig egyengette a pályáját, és megannyi tanáccsal látta el a lelkes fiatalembert. Latinovits Zoltánnal kapcsolatban is nyilatkozott, tisztelettel elérzékenyülve: „Háromszor látogattuk meg a kórházban, egyetlen eset kivételével ő volt az erősebb nálunk. Visszaadta, erősítette pályánkba vetett hitünket…” Önsorsrontó emberek. Hányszor és hányszor mondják, írják, használják ezt a kifejezést azokra, akik semmilyen skatulyába nem illeszthetők, akik öntörvényűek, akik megpróbálnak nem beállni a sorba és akiket nem lehet betörni. Balkay Géza is ilyen volt. Szabad – látszólag szabad szellem. Mégis teli volt kérdésekkel, bizonytalansággal.  

 Pedig a szakma mindent megadott neki. Eljátszott bármit, megmutatta tehetségét a legnagyobb hazai teátrumokban, aztán Párizsban, Londonban és a tengerentúlon is. Nyughatatlansága talán csak percekre, pillanatokra csökkent. A mondatok drámaiak, felkavaróak: „Az életem, a válásom, az alkoholizmusom, a cigarettázásom, a nőügyeim, a színházról alkotott véleményem…” S a monológ végén valahová, a semmibe révedve kijelentette: „A Platonovokat le kell lőni…”

Arról a bizonyos Platonov-előadásról, amelyet a Katona József színház mutatott be, azt írták: „Sokan voltak, akik a dermedt csendben megsejtették, hogy ebben a pillanatban nem csak egy falusi tanító története ért véget, egy emberé, aki miközben mindent és mindenkit tönkretesz maga körül, szétmállik, elvész, elhullik maga is, hanem egy nagy tehetségű színészé is…” Fanyar egyéniség. Ezt is rásütötték, s ezt sem bántó szándékkal. Aki látta őt az Eldorádó, a Vörös zsaru, a Sorstalanság vagy a Magyar vándor című filmekben, aki élvezhette a játékát Csehov, Gogol vagy Steinbeck darabjában, az pontosan tudja, mit adott ő a nézőnek. Intelligens, szép orgánumú, tökéletes mozgáskészségű. Olyan művész, aki Kaposvárott, majd a fővárosban a Nemzetiben, és később alapító tagként a Katona József Színházban is maradandót alkotott.

Kétszer nősült. Először Tóth Évát, majd Lábán Katalint vette el. Tamás fia 1986-ban született, s talán megpróbált afféle fékként működni, amikor apja belső vívódásait észlelte, érzékelte, s amikor azt látta, hogy az édesapja száguld, valósággal száguld a tragikus vég felé.

Mintha előre megírták volna ezt a drámát. Balkay Géza 2006-ban, mindössze 53 esztendősen, az otthonában, az ágyban aludt el örökre. A meggyötört szíve vitte el. Csendben, fájdalom nélkül – örökre. Platonovot nem kellett lelőni. A végzet jóval csendesebben érte utol…

Nyugodj békében, Balkay Géza!