A költészet vonzotta fiatalon, ám mégis színész lett belőle. Persze miután szerencsésen hazatért a II. világháború után a hadifogságból. Következzék Szendrő József élete!
Annyira szerette a verseket, hogy a hatvanas években magnetofont vásárolt magának. Akkoriban ez még különlegességnek számított, ráadásul nem a korszak slágerkínálatával lettek teli a kazetták, hanem versekkel. Szendrő, a színész, az akkor már ismert művészember, esténként leült otthon egy kényelmes karosszékben, ha épp nem szerepelt valahol valamelyik színpadon, és magnószalagra mondta fel kedvenc verseit. Rajongott a lírikusokért.
Fotó: Fortepan/Lugosi Szilvia
Szendrő József, akit sokan komikusnak tartottak. Komikusnak, szép, nagydarab, egészséges, jó kedélyű, vicces embernek. Pedig az élete nem a humor jegyében telt. Azt írták róla folyamatosan, hogy nyughatatlan lélek, s még azt is, hogy megalkudni képtelen ember. S hozzátették csak úgy ráadásként, hogy folyamatosan a helyét keresi a világban. De miért volt zaklatott ez a rövid életű, különleges tehetségű színész? A választ talán legjobban Gobbi Hilda, a színészakadémiai évfolyamtársa fogalmazta meg. Ők ketten mély barátságot ápoltak és Gobbi egyszer azt mondta róla: „Aki Szendrő Jóskát közelről ismerte és szerette, mint én, az tudta, hogy életét a háború tette tönkre. Nem bírt és nem akart katona lenni. A fronttól szétesett kiskatona hozzám jött, megfürdött, igyekezett visszanyerni emberi lényét. Nehéz volt…”
Szendrő, a nagydarab pirospozsgás erős férfi. Messze nem ilyen volt ő fiatalon. Inkább vékony, sármos, hősszerelmes típus – aki tökéletesen játszotta el Romeo szerepét. A lírai énje már egészen fiatalon érződött, reményteljes ifjú költőként indult, hogy megváltsa a világot – vagy inkább kiírjon magából mindent. Így készült el 1933-ban Bravó Ézsau címmel az első verseskötete. És nem kisebb személyiség, mint Tersánszky Józsi Jenő írta a könyvnek az ajánlását. De a poéta Szendrő színpadra is vágyott. Így aztán felvételizett a Színművészeti Akadémiára, ahová harmadik nekifutásra vették fel. A lelkes fiatalember akkoriban ezt mondta: „Soha sem akartam színész lenni, az iskolában mindig jó tanuló voltam és tanár szerettem volna lenni. De az utolsó két évben a viselkedésemmel és kellemetlen hangú dolgozataimmal annyira magam ellen hangoltam a tanárokat, hogy az érettségin kétszer is elbuktam. Egy barátom hívta fel figyelmemet a színészi pályára és én jelentkeztem az akadémián. A vizsgán kétszer elbuktam, de harmadszorra sikerült. Azóta megtanultam komolyan, logikusan szeretni a pályámat és azt hiszem ez többet ér, mint valami gyerekes rajongás…”
Aztán jöttek a színházi szerepek, egyik a másik után, vidéken és a fővárosban is megmutathatta tehetségét, hogy aztán az igazi dráma a valóságban érje. A II. világháború magával sodorta a széplelkű ifjút, méghozzá olyan messzire, ahonnan már-már nem volt visszaút. Két évet töltött fronton, majd három év hadifogság következett. Egy grúz lágerben éldegélt, már persze, ha azt életnek lehet nevezni. De Szendrő, a vers és színházrajongó, ott is megtalálta az egymásba kapaszkodó napok értelmét: lágerszínházat alapított. A pokolban angyali pillanatokkal ajándékozta meg önmagát és a közösséget.
Amikor lesoványodva, testileg, lelkileg meggyötörve hazaért, évekig nem beszélt arról, mit kellett átélnie. 1947-et írtunk, amikor Szendrő József újra magyar földre ért és szinte az első útja a Nemzeti Színházba vezetett, ahol orosz nyelvtudását használva, műfordítóként is dolgozhatott. Majd Pécsett kapott lehetőséget, de nem színészként, hanem színházigazgatóként. Olyan volt, mint egy zseniális utánpótlásedző. Ő indította el a színészi pályán például Kálmán Györgyöt, Gordon Zsuzsát, és azt a Máthé Erzsit, akit aztán nem sokkal később feleségül vett. Mély, szenvedélyes kapcsolat volt az övék, ám a sors brutális, kikerülhetetlen csapdát állított nekik: elveszítették 15 hónapos kisfiúkat. Talán ez is közrejátszott abban, hogy elváltak.
Fotó: Fortepan/Hunyady József
Máthé Erzsi évekkel később azt mondta kettejük kapcsolatáról: „Jóska akkor még snájdig volt, jóképű, és szellemével, egész lényével lenyűgözött. Ahogy mindenkit, aki a környezetében volt. Néhány hét múlva rá is kellett döbbennem, hogy neki egyetlen igazi szerelme volt: a színház. A többi fellángolás, játék, hódítás…” Szendrő valóban szerelmes volt a színházba. Többször is hangsúlyozta: „Nem játszani kell a szerepet, hanem élni…” De nem csak magára figyelt, hanem a környezetére is. Neki köszönhetjük Latinovits Zoltán művészetét, ő volt az, aki gyakorlatilag elindította a pályáján a színészkirályt. És Szendrő volt az is, aki kitalálta a Hofi Géza nevet, és Debrecenből indulva a magyar előadóművészet meghatározó figurájává vált a viselője.
Szendrő szép, nagydarab, jó kedélyű ember. Sokan így emlékeznek rá. Merthogy a snájdig Romeo felszedett sok-sok kilót magára, s egészen más karakterré változott. Így lett belőle Dunyhás testvér, A tizedes meg a többiekben, így lett ellenszenves katona a Két félidő a pokolban című drámában. Pedig az életben közvetlen és szellemes volt, a társasági élet központja. Megszámlálhatatlan anekdota és vicc fűződik a nevéhez. Ahol megjelent, eltűnt, semmivé foszlott az unalom. A magyar filmtörténet legjobb, legnépszerűbb alkotásaiban szerepelt: Dollárpapa, Hannibál tanár úr, Fűre lépni szabad, Légy jó mindhalálig, Noszty fiú esete Tóth Marival. Hattyúdal, Kőszívű ember fiai, Egri csillagok, Veréb is madár, Hahó Öcsi…
Az aranykor, s benne Szendrő József, aki 1971. október 22-én hunyt el. Meglehetősen fiatalon, csupán 57 esztendősen.
Nyugodj békében, Szendrő József!
