Tudja, nincs igazság a földön! Kitüntettünk nagyon jó és olykor pocsék színészeket, adtunk Kossuth-díjat ennek meg annak, de önnek viszont semmit sem.
Persze, tudom én, erre azt válaszolná kicsit kényszeredetten, hogy a közönség szeretete a legfontosabb. Aztán szívna egyet a cigarettájából és sokáig némán nézné, ahogy a füst tovaszáll. Mert azért ez önt is bántotta. Itt volt ezen a furcsa világon egy ember, aki többet tett gyerekek százezreiért, mint sokan mások, akiknek a hivatásuk lenne a kicsik nevelése.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Mert mondjuk csak ki, ne szerénykedjen, ön volt generációk nagypapája! Néztük a Tüskevárt gyerekként és magunkban azt mondtuk, olyan jó lenne csak egy napig Matula unokájának lenni. Együtt menni vele ladikon a vadregényes nádtengerben, behúzódni az eső elől a kunyhójába vagy csak ülni este a tűz mellett és hallgatni a tanácsait és elraktározni egy életre.
A Kis-Balaton szerencsére még megvan, a vándormadarak is ide jönnek vissza tavasszal és még csukát is fogni a tóban. A legfontosabb viszont: a Matula-élmény már generációk óta hiányzik. A Tüskevár nem trendi. Mert nincs vibrálás és feszültség, olykor tíz másodpercig csak a csónaklapátot mutatja a kamera, ahogyan simogatja a vizet. Pedig pont ezek a másodpercek a legmélyebbek…
Fotó: Arcanum/Pajtás
Persze tudom én, a díjakat adják és nem kapják, de akkor is. Az sem a véletlen műve, hogy a másik kultikus filmben, az Indul a bakterházban is szerepet kapott. Ön volt Koncz bácsi, Regős Bendegúz egyetlen lelki társa. Képzelje, hogy is mondjam el, szóval szegény Olvasztó Imre is elment azóta. Nem akart tovább élni ezen a földön.
Persze a színészkollégák közül sokan tudták, hogy ki is valójában Bánhidi László. A díjakról viszont nem ők döntöttek. Sokszor beszélt önről például Bujtor István. Emlékszik? Egyszer egy interjút is készített önnel. Minden szavából sütött a szeretet és a tisztelet. Nem véletlen, hogy ragaszkodott hozzá, hogy Bánhidi Laci bácsi benne legyen a verekedős Bujtor-filmekben is. Hogy mi van a Bujtor Pistával? Hát, szóval… Inkább beszéljünk másról.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Önnek minden díjat meg kellett volna kapnia. De, hogy jó hírt is mondjak. A Szent István körúton márványtábla hirdeti, hogy melyik házban élt hosszú évtizedekig az imádott családjával, a feleségével, Erzsikével és a gyerekekkel. Igaz, hogy huszonhat évvel a halála után, de csak kikerült a falra. De mondok ennél vidámabbat is. A negyven felettiek ma is imádják önt. Mert Matula nem csak egy szerep volt. Nem véletlen, hogy idős korára a Csepel-szigeten vett egy kis telket és a csónakkal ott barangolt a Dunán. Egyszer hallottam egy beszélgetést. Azt mesélte, hogy az utolsó éveiben vett egy kis tengerimalacot, amely annyira szívéhez nőtt, hogy az ágyában aludt. Azt mondta, száz forintért is lehet szeretetet venni. Ennyibe került a tengerimalac. Megható.
Mikor meghalt, én tizenkét éves voltam. Csak később, idősebb fejjel döbbentem rá, hogy kit is temettünk el a Farkasréti temetőben 1984 telén. Egy embert, akit még a halála után sem akarunk az őt megillető helyre tenni, hiszen miből állna, ha mondjuk posztumusz kapna egy Kossuth-díjat. Semmiből. Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy a mai negyven felettiek amíg élnek nem felejtik a vadregényes nádast, a kis kunyhót, a mézédes nyarat a Tüskevárban.
Mindent köszönünk nagypapa!
