Ani rajongásig szeret a mai napig, s a három gyermeked is. Már hat unokád van, Bercikém! Hat! Egyik szebb, mint a másik, s hidd el, büszkék rád. Büszkék a nagyapjukra, aki remek képességű kapus volt, és kiváló futballedző. S tudom, hogy gyertyát gyújtanak az emlékedre holnap, amikor 78 esztendős lennél…
Sokszor álmodtam azzal a nappal. S álmomban, hiszed vagy sem, Berci, megfogtad azt az unottan pattogó labdát, amelyet az a langaléta svéd, az az Edström nevű a kapudba fejelt. És nyertünk 3–2-re, a magyar válogatott pedig kijutott a világbajnokságra. Ezt álmodtam Berci. És te hősként jöttél le a pályáról, nem pedig bűnbakként, ahogy sokan a valóságban megélték azt a felejthetetlen Magyarország—Svédország világbajnoki selejtezőt.
Fotó: Arcanum/Képes Sport
Szerda volt, és már kora reggel jött, kopogott a szomszéd, hogy van egy felesleges jegye az esti meccsre, menjek ki velük. Menjek szurkolni a stadionba, mert azon az estén, azon a meleg nyári estén majd minden eldől. 1973-at írtunk, a levegő teli s tele volt élettel, különösen egy gyerek számára, aki folyamatosan rácsodálkozik a gyönyörű lányokra, a folyton siető felnőttekre, és persze a zöld gyepre, ahol igazi gladiátorok kergetik a lasztit. A HÉV-en befelé már úgy izgultam, de úgy Bercikém, hogy megszólalni sem tudtam.
Te azon napon védtél először, s mint később kiderült, utoljára a nemzeti csapatban. Épp egy sorsdöntő találkozón. 1973-at írtuk, s abban az esztendőben történt, hogy a világon először közvetítettek műholdon keresztül egy koncertet, amelyen nagyjából kétmilliárd ember láthatta, ahogy Elvis Presley nyomta a rock and rollt. De hogy nyomta, édes Istenem! Legalábbis ezt gondoltam akkor, mert mi, itthon, a keleti blokkban nem láthattuk azt a közvetítést… Az is abban az évben történt, méghozzá márciusban, hogy Oscar-díjat nyert a Keresztapa című film, minden idők egyik legjobb mozija. De mi itthon, csendben, legtöbbször rántott csirkét majszolva építettük a szocializmust, nyaraltunk a Balatonnál, vártuk, hogy telefonhoz, autóhoz, és lakáshoz jussunk. Új építésű, házgyári elemekből készült panellakáshoz. Már persze azok, akik nem az úgynevezett Kádár-kockában éltek valamelyik vidéki településen. S persze a futball a legnépszerűbb szórakozás volt.
S te, Berci, a Honvéd kapusaként hihetetlen népszerű voltál. Jóképű, jó kiállású, párducvetődésű fiatalember. Ezért is bízott benned mindenki. Hogy majd azon a szerda estén kivéded a svédek szemét. A többit tudjuk: 3–3 lett, a döntetlennel a válogatott nem jutott ki a világbajnokságra, az utolsó gól, a langaléta Edström fejese után már-már unottan pattogó labda a kapud bal sarkában kötött ki, miközben te térdre rogytál. Itt van előttem a jelenet. Láttam százszor, ezerszer a világhálón. Sírtam akkor Berci, becs szóra mondom, hogy sírtam egész úton hazafelé. De akkor is sírtam, a mikor te meghaltál. Merthogy a balsikerű világbajnoki selejtező után évekkel, sőt évtizedekkel megadatott nekem, hogy beszélgethettem veled, hogy közelről megismertelek, hogy Anival, a tündéri, imádni való feleségeddel is találkozhassak. Merthogy Ani nem csak a társad, életed párja, hanem sofőröd is volt egyben. Egy tragikus autóbaleset után döntöttél úgy, hogy soha többet nem akarsz vezetni. De Ani ment veled mindenhová. Óvott téged, vigyázott rád, s ha ült a lelátón és valaki szidott, leteremtette, kiosztotta.
Jó volt titeket együtt látni. Azt gondoltam, hogy az az elcsépelt, unalomig ismételt álompár kifejezés igazából rátok illik. Rátok, a harmónia, az összetartozás és a szeretet miatt. S képzeld Berci, néhány hete beszéltem Anival. A hangja már nem csilingelt úgy a telefonban, mint annak idején. De olykor felnevetett, amikor az unokáiról, a te unokáidról mesélt, arról a hat gyönyörű gyerekről, akik ahogy ő fogalmazta, életben tartják őt. Mert Bercikém, ez a nő, ez a csodálatos nő van, létezik, de már nem él úgy mint régen. Azt mondta, nélküled ez a társasjáték, ez a valóságshow már nem az igazi.
Hiányzol neki, Berci. Hiányzol a gyerekeidnek, az unokáidnak, és mindazoknak, akik ismertek. Mert szeretnivaló ember voltál, intelligens, nyugodt, kiegyensúlyozott, céltudatos férfi. Sírtam, amikor a játékvezető lefújta a svédek elleni meccset és még jobban sírtam, amikor a sors véget vetett a te nagy mérkőzésednek. Olyan furcsa volt az egész Berci. A pokoljárásod, amiről igazából senki sem tudott. Hogy fél évig voltál kórházban, hat hosszú hónapig. Hogy bírtad ott? Bezárva, elzárva a világtól, te, az örökmozgó, a világot látott ember. A zöld gyep helyett a fehér fal, a kórházi szobában. Furcsa volt az egész Berci, furcsa és követhetetlen. Annyi mindent összeírtak akkor rólad, hogy megmérgeztek Libériában, ahol edzőként dolgoztál, de egy szó sem volt igaz belőle. Nem tudtuk, de te folyamatosan a rákkal küzdöttél, ezzel az átkozott és sokszor legyőzhetetlen gyilkos kórral. Az első menetet megnyerted, de a betegség, mint valami lerázhatatlan pióca, kapaszkodott beléd, és leterített. Hatvanhat esztendős voltál, mikor örökre elaludtál. Mondhatni, ereje teljében lévő, harmóniában élő, szép kor felé haladó férfi.
Bercikém! Ani immár 75 esztendős és látszólag nem fog rajta az idő. Tesz-vesz, elmegy bevásárolni, nézi a tévét, és hol a gyerekeitekkel, hol az unokáitokkal tölti az idejét. Ha valaki látja őt, azt gondolja, harmóniában él magával és a körülötte lévő világgal. De én tudom, mert nekem megsúgta, hogy nem akar, soha nem akar szembenézni azzal ténnyel, hogy te már nem vagy. S amikor kérdeztem, halkan, ő ezt mondta fájdalmasan: „Ha azt kérdezi tőlem valaki, mi van velem, hogy élek, akkor azt válaszolom: elvagyok. Bár igazi életnek nem nevezném mindazt, ami velem történik…”
Hiányzol neki Berci. Hiányzol nekem, nekünk, mindannyiunknak. S bárcsak ezredszer veszekedhetnék veled szemtől szembe, hogy miért nem fogtad meg a langaléta svéd fejese után a már-már unottal a kapud felé pattogó lasztit…
