EGY ZSENI, AKI A FILMRENDEZÉST ECSETRE CSERÉLTE IDŐS KORÁBAN: FÁBRI ZOLTÁN

Olyan volt ő nekünk, mint Bernardo Bertolucci az olaszoknak. Mint Francois Truffaut a franciáknak vagy mint Martin Scorsese a tengerentúlon. Fábri Zoltán, ennek a gyönyörű, hányatott sorsú országnak a kiemelkedő rendezője.  

Vajon mi járhatott a fejében, amikor 1983-ban befejeződött a Gyertek el a névnapomra című film forgatása? Tudta-e abban a pillanatban, hogy ez volt az utolsó fejezete az ő filmes életregényének? Fábri Zoltán akkor már 67 esztendős volt, ám nyugodtan írhatjuk: nem kiégett ember. Dolgozhatott volna tovább, jöhettek volna az új és még újabb kihívások. Bravúros beállítások, a néző lelkére ható képsorok. De nem.

Az operatőr letette a kamerát, a színész levette jelmezét, a statiszták hazamentek, s miközben a vágó dolgozott az utómunkálatokon, a rendező végleg elköszönt. Később elemezték Fábri Zoltán döntését, tán még vitatkoztak is rajta. Elhangzott, hogy megfáradt, hogy talán beteg volt, esetleg a kritikusok vitriolos írásai miatt döntött a búcsú mellett. Az egyértelműnek tűnt mindenki számára, hogy valamiféle csalódottság dolgozhatott a zseniális alkotóban. Mindenesetre akkor, 67 esztendősen új életet kezdett. Vagy inkább visszacsempészte a fiatalságát, amikor ecsetet ragadott és csak festett és festett.

Zseni volt. Festőként is annak tartották, de rendezőként méginkább. Egyszer így fogalmazta meg ars poetikáját: „Az embernek mániái vannak. Engem legjobban az egyén és a társadalom összefüggései érdekelnek. Az emberhez egyedül méltó szabadság, az emberi méltóság, és e méltóság megsértésnek viszonylatában. Az a mániám, hogy az ember alapvetően szabadságra született, s elviselhetetlen számomra, hogy bár ez így van, az emberiség több ezer éves írott történelme mégis háborúkkal, öldöklésekkel, gyilkosságokkal van teli. Nem mintha olyan illúzióim lennének, hogy egy filmmel, vagy akár a filmek százaival is mindez megakadályozható volna. Mindössze egy belső, etikai parancs követelésére, eszméltetés vagy elgondolkoztatás céljából teszem…”

Komoly, fajsúlyos mondatok. Akárcsak Fábri Zoltán filmjei. A XX. század kiemelkedő művésze 1917-ben született Budapesten, tisztviselőcsalád gyermekeként. Kalandos ifjúsága volt, tán még irigylésre méltó is, hiszen a Lónyay utcában, a Ferencvárosban nőtt fel a húgával, Klárival. Megannyi csavargás, életszagú élmény mellett egyre csak az dolgozott benne, hogy valamiféle művész válhasson belőle. Imádott rajzolni, de a színjátszás is izgatta. A piarista gimnázium tanulójaként nem csak szavalóversenyeket nyert, hanem képzőművészeti pályázatokat is. S ha ez nem lenne elég ahhoz, hogy csodálják: rendszeresen játszott a helyi amatőr színtársulatokban. Aztán mi sem természetesebb, felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Réti István festőművész, a nagybányai iskola kiemelkedő alakja foglalkozott vele nagy-nagy lelkesedéssel. Felfedezte benne a különleges tehetséget, és később tanársegédi állást is kínált neki.

1938-at írtunk, még békebeli időszak volt. De Fábri Zoltán lelkében már valamiféle harc dúlhatott, merthogy egyszer csak átiratkozott a színművészeti akadémiára, elsősorban Jean Renoir és René Clair filmjei miatt. Az akadémiát elvégezte, ám a háború őt sem kímélte. Megkapta a behívót és amerikai hadifogságba esett. Két esztendőt töltött el fogolyként, mire szabadulhatott és hazajöhetett. De a film és a színház világa már várt rá.  Dolgozott a Vígszínházban, a Nemzetiben az Úttörő Színházban, hogy aztán egyszer csak Révai József népművelési miniszter felkérje őt, hogy legyen a filmgyár művészeti vezetője. Fontos kihangsúlyozni Fábri Zoltánnal kapcsolatban, hogy párton kívüli volt. Elnézték neki, és 1952-ben hivatalosan is rendezővé vált.

A magyar filmművészet egyik legjobb filmrendezőjévé. Mindig olyan anyaghoz nyúlt, amelyet értékesnek tartott. Amelytől kapott és amelyből adhatott bőven a közönségnek. Örkény István, Sántha Ferenc, Sarkadi Imre, Móra Ferenc, Déry Tibor, Kosztolányi Dezső: a Fábri-életút inspirálói, a Fábri-művészet alapművei. Háromszor kapott Kossuth-díjat, megszámlálhatatlan hazai és nemzetközi filmfesztiválon kapott elismerést. 1958-ban ő lett a Magyar Filmművész Szövetség elnöke, és ezt a tisztséget 1981-ig töltötte be. Közben tanított a színművészeti főiskolán. Volt mit. Mert a filmjei kultikus alkotásokká váltak. Olyan alkotásokról van szó, mint az 1953-ban forgatott Körhinta, a gyönyörű, fiatal Törőcsik Marival, a paraszti sorból művészemberré vált Soós Imrével. Hogy a Körhinta miért nem nyerte el a Cannes-i Filmfesztivál fődíját, az a mai napig rejtély, mindenesetre Francois Truffaut olyan cikket írt, olyan lelkesen beszélt Fábri művéről, mintha legalábbis a Körhinta nyerte volna el az Arany Pálmát. És jöttek az újabb kiemelkedő darabok, a Hannibál tanár úr, az Édes Anna, a Dúvad, majd a Két félidő a pokolban. Hat év alatt hat filmet forgatott.

Az 1965-ben forgatott Húsz óra talán az egyik legjelentősebb alkotása a kritikusok szerint. A kádári konszolidáció, a puhadiktatúra filmje volt ez, melyben a Páger Antal alakította főhőst, aki szinte maga volt Kádár János. De a java még hátra volt, már ami a legendát illeti. Jött A Pál utcai fiúk, az Isten hozta, őrnagy úr!, az Ötödik pecsét, a 141 perc a befejezetlen mondatból, az Utószezon, amely a velencei filmfesztiválon négy díjat is nyert. 

És Fábri egyszer csak hátat fordított a filmművészetnek és képzőművészként élte le utolsó éveit. Folyamatosan festett, s ha kérdezték, csak annyit mondott: „Megkaptam mindent, ami itthon elismerésben megkapható. Szerencsés voltam. Makacs is. Erőszakos is, szívós. Másfél éve újra megkísértett az olajfesték szaga. Kézbe vettem megint az ecsetet. Létrejött egy csomó kép. S most olyan, mintha nem is lett volna közben semmi. Eltelt. Elillant.” Fábri Zoltán magánélete nem volt szélsőséges, a feleségével Apor Noémi színésznővel hosszú évtizedekig éltek együtt s született egy gyermekük is, Péter.

A zseniális rendező, aki bármihez nyúlt, maradandót alkotott, végül 1994. augusztus 23-án, 76 éves korában hunyt el. Az életműve tökéletes és utánozhatatlan.

Nyugodj békében, Fábri Zoltán!