Megyek meghalni! Aztán nagy levegőt vett, mosolygott a körülötte állókra, és kilépett a színpadra. Ott hamarjában kiénekelt kilenc magas C-t és a közönség a végén felállva ünnepelte. Tizenhétszer tapsolták vissza Luciano Pavarottit.
Modenában felnőni izgalmas kalandnak tűnt. A II. világháború előtt voltunk és a futball egyre népszerűbbé vált szerte a világban, így Olaszországban is. A kis Luciano pedig eldöntötte, hogy márpedig ő kapus lesz. A legjobb kapus a világon! Az édesapja, aki pékként dolgozott, mindenben támogatta, az édesanyja viszont azt mondta neki, tanuljon inkább, tanuljon valamilyen mesterséget, mert csak abból lehet megélni.
De a labda sokáig kitöltötte a fiúcska életét. Egészen addig a pillanatig, amíg az apja kézen nem fogta, és magával nem vitte a városi kórus próbájára. Oda, ahol ő is énekelt. Az idősebb Pavarotti tenorként szólalt meg a kórusban és a fia tátott szájjal leste az apját és alighanem ott tudatosulhatott benne, hogy a gyönyörű muzsika a labda pattogásánál is izgalmasabb. Lelkesedését látva az apja beajánlotta őt is a kórusba, ahol már együtt énekelhettek. Járták a vidéket és megannyi díjat vehettek át. Jó lecke volt ez, afféle utánpótlás-nevelő műhely – a nagy sikerek felé. Az apja többször is leült vele, mint férfi a férfival, a szemébe nézett, megfogta a kezét, s azt mondta neki: „nehéz, pokolian nehéz pályát választottál fiam, de ha lesz kitartásod, ha a szorgalmad nem csökken, akkor sokra viheted! Talán az idősebb Pavarotti sem gondolhatta, hogy milyen magasságok várnak a gyermekére, hogy meg sem áll a világ tetejéig.
Luciano később összepakolt, otthagyta Modenát, és világgá ment. 1961-ben már színpadra állhatott Reggio Emiliában, méghozzá a Bohémélet Rodolfójának a szerepében. Mintha csak egy tehetséges futballista lépett volna pályára, valamilyen tesztmeccsen, és a lelátón számtalan menedzser leste volna a játékot. Mert itt is ez történt. Ott, az olasz kisvárosban egy neves menedzser ücsörgött a nézőtéren, és azonnal felismerte a különleges hangot, a különleges tehetséget, a különleges előadóművészt. A segítségével aztán Luciano Pavarotti néhány esztendő alatt elismert művésszé vált.
Turnézott Ausztráliában, fellépett Londonban, aztán eljutott New York-ig, és a híres Metropolitan színpadán énekelhetett. Ez volt az igazi áttörés. Onnantól kezdve vált világhírűvé. Ő volt az első operaénekes, aki eljutott Kínába. Mondani sem kell, ott is fergeteges sikert aratott. De nem csak a hangjával – az egész lényével. Pavarottiról mindig azt mesélték és azt írták, hogy csupaszív ember, akiből hiányoznak a sztárallűrök, aki legszívesebben a családja körében enné a spagettit és inná hozzá a finom, zamatos vörösbort. Ha ezt is gondolta sokszor, az élete mégis másként alakult. Folyamatos utazások, koncertkörutak, ilyen-olyan meghívások. Showműsorok, operabemutatók, koncerttermekben és szabadban. 1991-ben 150 ezren voltak kíváncsiak a torkából előtörő csodára a londoni Hyde Parkban. Két esztendővel később 500 ezren tapsolták vörösre a tenyerüket, amikor New Yorkban, a Central Parkban lépett fel a szabad ég alatt. De megtette ugyanezt Párizsban, az Eiffel torony lábánál, ahol 300 ezren zsúfolódtak össze.
Pavarotti és az opera miatt. A népszerűsége vetekedett a legnagyobb rocksztárokéval. Ehhez persze az is kellett, hogy olykor kilépjen az operák világából, és fellépjen mondjuk a Queen emlékkoncertjén, ahol a zenekar vezetőjével, Brian May-jel énekelt közös dalt, és ami ennél is különlegesebb lehetett számára, fellépett Jon Bon Jovival is egy közös nóta erejéig, sőt, még a pop világában oly népszerű lánycsapattal, a Spice Girls-szel is vállalt közös szereplést. És akkor még nem beszéltünk a három tenorról. A három csodahangról, Pavarotti mellett Plácido Domingo és José Carreras alkotta ezt a világválogatottat.
Pavarotti egész életére jellemző volt jótékonykodás. Alapítványokon keresztül támogatott szegényeket, rászorulókat, elesetteket. Mély érzésű ember volt, aki a szegénységből kitörve pontosan tudta, mit jelent, amikor bármit megvehet valaki, amikor jut finom étel – vagy épp amikor nincs mit az asztalra tenni. Egész karrierje során nyűgnek érezte a körülötte lévő óriási felhajtást, hagyják őt békén, hiszen ő csak egy énekes – mondogatta sokszor. S ha épp nem turnézott, sietett haza. Először 1961-ben nősült, Adua Veronit vette el feleségül, aki három gyönyörű leánnyal ajándékozta meg. Később elváltak, majd Pavarotti 2003-ban újranősült, Nicoletta Mantovanit választotta élete párjául. Ikreik lettek, csakhogy a fiúgyermek, Ricardo halva született. Sokáig bánta, hogy elvált emberként Nicolettát nem vezethette oltár elé, pedig még a pápához is elment, és könyörgött neki, hogy engedélyezze. Nem engedték neki, így aztán egy operaházban fogadtak örök hűséget.
Luciano Pavarotti gyerekként rengeteget betegeskedett. A háború pokla megviselte, volt, hogy kómába esett és még az is kérdéses volt, hogy magához tér-e valaha. Később elmondta, arra pontosan emlékezett a kóma alatt is, hogy minden nap ott állt az ágyánál a pap. Idős korában is megőrizte vidámságát, életszeretetét, de olykor egy-egy interjúban azért elmondta, hogyha vissza tudná pörgetni az idő kerekét, többet, sokkal többet lenne a családjával és nem mindig utazna, koncertezne és rivaldafényben állna.
De azokat a pillanatokat aligha törölné ki az emlékezetéből, amikor olimpián, futball-világbajnokságon énekelt, vagy közösen lépett fel a zseniális Freddie Mercuryval. Felejthetetlen pillanatok, mámorító élmények a hosszú úton. De a hosszú út megviselte a testét, a szervezetét. 2006-ban hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, később meg is operálták, és Pavarotti végig bízott benne, hogy legyőzi a gyilkos kórt. Ám a szervezete 2007. szeptember 6-án feladta a küzdelmet. A 72. születésnapja előtt. A megyek meghalni szlogenje sajnos ott, és akkor valósággá vált.
Nyugodj békében, Luciano Pavarotti!
