Vártam a hangját. Vártam minden hétfőn. Mert nem volt műsor a televízióban, de a rádió kárpótolt bennünket az adásszünetért.
Vártam, hogy elkezdődjön a Kívánságműsor kettőtől ötig. És mindennél jobban vártam, hogy azt mondja, azon a nyugodt, simogató hangján, hogy: „Nagy Erzsébet nevű hallgatónk kérésére a Led Zeppelin száma következik.” S mintha valami stopperórát indítottam volna, úgy nyomtam be a BRG típusú kazettás magnó felvevőgombját, hogy csak teljen és teljen az a hatvan perces kazetta. Fiatal, a világra rácsodálkozó, álmodozó gyerek voltam. Gálvölgyi János pedig a híres parodista, az egyre többet foglalkoztatott színész, aki egyszer csak odaült a kívánságműsor mikrofonja mögé.
Fotó: Fortepan/Rádió és Televízióújság/Varga Zoltán
Vártam a hangját anno, de most is nagyon várom, hogy egyszer csak azt mondja, ugyanazon a bársonyos hangon, hogy köszönöm mindenkinek, hogy aggódott és szorított értem, jól vagyok, már igazán jól vagyok. Sokan féltik önt. Egy ország aggódik a nagy nevettetőért, aki hosszú évtizedeken keresztül ott volt velünk a nappaliban. Hol a televízióban, hol a rádióban. Olykor komoly arccal, olykor pedig nagyokat nevetve lestük, figyeltük minden mondatát, mozdulatát. A hangja végigkísérte az életünket. Az 1968-as Ki Mit Tud?, amikor először képernyőre került, afféle jel volt, hogy lám, itt egy tehetséges fiatalember, fogadja őt szeretettel a nagyérdemű. Most startol el, hogy meg se álljon az országos hírnévig. Pedig soha nem akart híres ember lenni, legfőképpen sztár nem… Még a szót is gyűlöli. Színész lett és komikus, aki magas szinten űzte, űzi a szakmáját.
Fotó: Fortepan/Giltán Tivadar
Ma is hallom a hangját. Hallom, ahogy felkonferálja a Led Zeppelint, s hallom azt is, ahogy megszólal a Derrick-ben Harry Klein felügyelőként. Szerettük a Derricket. Szerettük ott is. De talán még jobban szerettük, amikor a rádiókabaréban szórakoztatott minket, vagy amikor a Gálvölgyi Show-val jelentkezett. Az imádnivaló Csinibabában is maradandót alkotott, már csak a lottószámok felolvasásával is… De a hangja, s persze a zseniális utánzóképessége olyan élményeket adott nekünk, amelyeket azóta is idézgetünk.
Hogy is mondta Rózsa Gyuri szerepében a Kapcsoltam paródiájában?: „Nem vagyok szomjas, csak iszom, mint az állat”. Írnám, hogy ön mellett végig nevettük az életünket. De persze ez nem így volt. Sokszor voltunk boldogok, szomorúak, elégedettek és keserűek. De ha önt hallgattuk, láttuk, mégis azt éreztük, hiába a gondok, nevetni jó. Nagyon jó. Komikusként írnak önről legtöbbször, pedig színészként is maradandót alkotott. A diploma megszerzése a színművészeti főiskolán fontos lépés volt a világot jelentő deszkák felé. 1973-ban történt. Éppen ötven esztendeje. Játszott a Tháliában, a Madáchban, aztán a Játékszínben, s a közelmúltban csatlakozott Pintér Béla társulatához.
Fotó: Blikk-archív
Mert játszania akar. És reméljük, hogy hamarosan újra láthatjuk a színpadon. Judit, a felesége, no meg a két gyermeke, Eszter és Dóra mellett mi is abban bízunk, hogy a betegség után visszatalál a színházhoz, a színészethez. Óvatos születésnapi köszöntő ez. Óvatos és aggódó, hiszen az elmúlt napok hírei másról sem szóltak, minthogy kórházban van, altatják. Aztán jött a remek hír, hogy túl van a nehezén, majd üzent a kórházból, sőt, már haza is engedték.
Visszavárjuk a színpadra. A képernyőre. A nyüzsgő életbe. Boldog születésnapot, Gálvölgyi János!
