Én nem tudom, hogy még itt, lent, hányan köszönték meg önnek, hogy volt nekünk. Most megteszem, gyanítom, több tízezer korábbi kisgyerek nevében. Az ön hangja ugyanis megnyugtatta, simogatta, dédelgette a gyerekeket.
Az ön hangjára aludtunk el meselemezt hallgatva és a bársonyos, mély orgánuma adta meg az utánozhatatlan hangulatát a Magyar népmeséknek is. Mélyről jöttek a szavai… Magával hozta ugyanis az Alföld nyugalmát, bölcsességét, ahol megszületett még 1930-ban (napra pontosan 93 éve). A kunszentmártoni parasztcsalád kilencedik gyermekeként. Mint a mesében. Az ízes beszéd, a tartás és a végtelen türelem az izgágán tekergő Hármas-Körös partján ivódott önbe, ahol kisgyerekként az édesanyja meséit hallgatta. Egyszer azt mondta önnek, a szivárvány valójában egy híd, amely a Mennyországba vezet a Jézuskához. Ettől kezdve pedig kisgyerekként minden szivárványra megpróbált felkapaszkodni. Kergette, hajtotta, a sokszor mélabús Alföld felett pompázó tüneményt. És kezdetben csalódott volt, mert hiába üldözte a szivárványt mezítlábas kiskölyökként, mindig csak távolodott, s nem, hogy felkapaszkodni, megérinteni sem tudta…
Sosem tagadta, hogy mélyen vallásos, katolikus családból jött. Ami valljuk be, nem volt jó ajánlólevél az ötvenes években. Talán ezért is nem lett végül pap, bár annak készült. Hanem színész. Két barátját kísérte el a felvételire, aztán ott találta magát egy szobában, ahol azt mondták, parancsoljon, hallgatjuk! Ön pedig megszólalt az utánozhatatlan hangján és egyből felvették. Pedig abban az évben tizenkétezren jelentkeztek a színművészeti főiskolára. Ordít a párhuzam, a gyerekkorunk fogadott nagypapája, Bánhidi László, akit csak Matula bácsinak hívtunk, szintén egy barátját kísérte el a felvételire, aztán őt vették fel.
Azért a sors néhol feltűnően, máskor kevésbé, de azért útba igazítja az embert. Az mesélte később, hogy az ízes beszédét a nagypapájától örökölte, aki szintén sokat mesélt az unokáknak. És azt is csak felnőtt fejjel vallotta be, zongorázni szeretett volna gyerekként, de nem volt pénze a drága hangszerre a családnak, így éveken át hegedült. Aztán végül színész lett. Én nem tudom, hogy még itt, lent hányan köszönték meg önnek, hogy volt nekünk. Most megteszem, mert ahogyan ön szavalt verset, az tényleg megérintette az ember lelkét. Ahogyan Ady Endrének a Karácsonyi rege című költeményét előadta, abban minden benne volt. Adyból is, önből is. Benne volt Kunszentmárton, az édesanyja, a nagypapája, benne volt a Körös part, az Alföld csöndje.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Nincs még egy olyan színész, mint ön, aki bárkinek adta a hangját, egyszeriben szerethető lett. Itt van például Columbo, a hóbortosnak látszó, de amúgy zseniális nyomozó. Állítom, fele annyira se szeretnénk a sorozatot, ha nem az ön hangján mondaná azt az ajtóból visszafordulva, hogy még egyetlen apróság. Így lett a gyerekek kedvence dr. Bubó is, és később pedig a Pumukliban is azért imádtuk annyira Éder mestert, mert ott is feltűnt a hangja. Talán az sem véletlen, hogy a második felesége, Pálma is a hangjába szeretett bele. Ő mesélte, hogy amikor megismerkedtek, még fiatal lány volt, s szégyen, nem szégyen, nem tudta, ki az a Szabó Gyula. A Sportkórházban dolgozott, ön pedig kivizsgálásra ment, mert gondja lett azzal, hogy olykor naponta 80-100 szál cigarettát is elszívott.
Egyszóval belépett, s megszólalt. Ennyi pedig elég is volt az akkor 24 éves lánynak, hogy halálosan beleszeressen önbe. Akkor már túl volt egy házasságon, tudom mennyire fájt, hogy az első felesége korán meghalt, ön pedig ott maradt két gyerekkel. De aztán jött Pálma, s ebből a szerelemből született meg Szabó Zsófi is. A legfontosabbal kellett volna kezdenem: azóta, hogy ön örökre elaludt, megszületett a kis Mendel, az unokája. És Zsófi sokat mesél neki a nagypapáról. Ő pedig már tudja, hogy az a bácsi ott a képernyőn, az a nagypapa, aki ma már jó helyen van…
Én nem tudom, hogy még itt, lent hányan köszönték meg önnek, hogy volt nekünk. Most megteszem. Hiányzik. Nem csak a hangja, meg a színészi játéka, hanem az a fajta tartás is egyre kevesebb embernél érezhető, ami az ön sajátja volt. Tudom, hogy gyűlölte az önzést és a mai felgyorsult világot, amikor mindenki egész nap csak rohan a pénz után. Ma is a fülembe cseng egy mondata. „Nemigen találkozom olyan emberekkel, akik diófát ültetnének.” Igen, a mai világ nem kedvez a diófáknak, azoknak, akik megpróbálják magukat látni tíz vagy tizenöt év múlva is. Ez a rohanás, kapkodás, önzés távol állt öntől. Mást hozott Kunszentmártonból és mást próbált átadni a gyerekeinek és mindenkinek a színpadon vagy éppen a filmeken.
Kilenc éve már, hogy sok betegeskedés után, 83 évesen örökre elaludt. A hangját viszont szerencsére itt hagyta nekünk. Ma már a gyerekeink, unokáink nézik a Magyar népmeséket, s ők kérdezik meg, hogy ki az a bácsi, aki beszél? Mi pedig, ha kell, ezerszer is elmondjuk, volt itt egy ember, aki a hangjával mindenkit elvarázsolt. Tudom, ma már újra együtt van az imádott édesanyjával. Este van, fekszenek egy ágyon, a falakon a petróleumlámpa fénye táncol vidáman. Fekszenek, az édesanyja pedig újra mesél. Ön pedig megszorítja a kezét és mosolyog. Végleg megérkezett.
Talán éppen azon a bizonyos szivárványon…
