Nézem a fotódat és a szemeidet. Igen, a szemed az olyan, mint amikor egykoron a jó ügyért, az indiánok igazságáért harcoltál. A szemedben ott van még a tűz, s mi ma is elhisszük neked, hogy igazi rézbőrű harcos voltál.
Hiába teltek az évek, az évtizedek, az ember lelkében ott van a gyermek. Az örök gyermek, aki nem engedi el a kedvenceit, a példaképeit. Visszük magunkkal a lelkünkben Sinkovits Imre utánozhatatlan grimaszait, Venczel Vera örök szépségét. Egyikük sem él már… De te, Gojko, szerencsére itt vagy közöttünk, immár 83 esztendősen. Már nem lóháton, fiatalon, hosszú hajjal, hanem visszavonult színészként, harmóniára lelt szépkoruként.
Tudom, hogy gyerekként egészen másról álmodoztál. Nem a Vadnyugatról és nem egy indián fejdíszről. Nem akartál rézbőrű harcos lenni, sokkal inkább tengerészkapitány és repülőgép-pilóta. S ettől a vágytól sokáig még az sem tántorított el, hogy a családod egyfolytában azt mondogatta: „Neked fiam orvosnak kell menned, mert bizony jó ha a családban van egy doktor…” Aztán a bátyád indult előbb világgá, és meg sem állt a jogi egyetemig. És te követted őt Belgrádba és a Testnevelési Főiskolára mentél. Ott már tudtad, érezted, hogy az előnyös külső messzire repíthet.
Magas, izmos, hosszú hajú fiú, aki egyszer csak ott állt a kamera előtt. Egy olasz filmben statisztálhattál, hogy aztán 1965-ben egy kelet-német filmstáb tagjai meglássanak. A DEFA Filmvállalat Jugoszláviában keresett szereplőket az első indiános filmjéhez. NDK-s rézbőrűek… Ma már megmosolyogtatóan hangzik, hiszen már a Német Demokratikus Köztársaság is régóta megszűnt. Rézbőrű harcost is alig-alig látni már a filmvásznon, de akkor, a hatvanas-hetvenes években hihetetlen népszerűségnek örvendett a műfaj: a Vadnyugat megfilmesítése. Ehhez pedig tökéletes alapot adott a kalandos életű, ám a Vadnyugaton soha nem járt Karl May indiános regénysorozata. Mi voltuk Old Shatterhand, Old Firehand, mi voltunk Winnetou, és mi voltunk Gojko Mitic is. A parkban, az erdőben, a játszótéren sötétedésig játszottunk indiánosat.
Amikor a kelet-német filmesek megláttak egy fotót rólad, már tudták, hogy te vagy az emberük. Szerződést tettek eléd, és Jugoszláviából átköltöztél Berlinbe. A Vadölő című filmben szerepeltél és fogalmad sem lehetett róla, hogy nálunk, a Magyar Nemzet című újságban ezt írták rólad: „Mereven, kifejezéstelenül játsszik.” Mármint te. Mi, gyerekek viszont rajongtunk érted. És jöttek az indiános filmek, egyik a másik után, és Magyarországon is nagy sztár lettél. Legyőzhetetlen hős, és azt csak később árultad el, idővel szerettél volna szabadulni a karaktertől: „Hiszem, hogy többre vagyok képes. Hiszem, hogy nem csak egysíkú, differenciálatlan figurákat tudok megformálni…”
Mi ellenben, önző módon, örültünk, hogy számtalan indiános filmben láthattunk. Te voltán generációk kedvence, példaképe. Akinek a fotóját felragasztották a panellakások kisszobáinak falára a magyar lányok és fiúk. Mindig óvtad a magánéletedet. A szikár információk arról szóltak, hogy Berlinben élsz, és van egy felnőtt lányod. Mostanában pedig arról, hogy nyaranta az Adrián pihensz. Sokat köszönhetünk neked, kedves Gojko Mitic! Álmokat, soha meg nem valósult álomvilágot, kalandokat, s a reményt, hogy bárkiből lehet hős…
Boldog születésnapot!
