„Hölgyeim és Uraim, a kapitány nevében jó utat kívánok önöknek!” A légiutas-kísérő mosolygott, mintha csak azt sugallná, hogy a világ kerek és tökéletes körülöttünk, az élet szép és egyébként is izgalmas kaland vár ránk.
Turisták és ismert tévés és rádiós személyiségek szálltak fel a gépre, hogy Moszkvába repüljenek. A szovjet főváros a maga gigantikus méreteivel különleges élményt jelentett. Különleges látnivalót – és különleges életérzést. Ott aztán a magyar, a lengyel, vagy a csehszlovák turista kihúzhatta magát és a szabadság mámorát élhette át, mert neki legalább megadatott, hogy elhagyhatta az országhatárt. A gép precíz ívet leírva emelkedett a magasba, a fedélzetet halk, diszkrét moraj, itt-ott nevetés töltötte be. Az utasoknak fogalmuk sem lehetett róla, hogy a gépmadár a lassú végzet felé repíti őket…
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
A repülő 1986. április 26-án startolt Ferihegyről. A megannyi turista mellett a Magyar Televízió dolgozói is szép számmal foglaltak helyet a kényelmes székekben. Amolyan szolgálati út volt ez, Moszkvában nem csak a kikapcsolódás, a városnézés, hanem munka is várt rájuk. Az biztos, hogy ott volt az utasok között Knézy Jenő és Déri János is. A gép néhány órával a csernobili atomkatasztrófa, a szörnyűséges robbanás után repült át a térség felett – vagy inkább repült bele a radioaktív felhőbe. Az utazómagasság tizenkétezer méter volt, az erőműben történt első robbanás a radioaktív anyagot csaknem nyolc kilóméter magasságig repítette. A szél ráadásul ezt a gyilkos anyagot nyugat, észak-nyugat irányba fújta.
Ott a fedélzeten erről semmit sem tudtak. A halk, diszkrét beszélgetés és az itt-ott nevetés kitartott Moszkváig. Ám a szovjet fővárosban történt valami egészen furcsa: hiába gurult be pontosan, kiszámítottan a helyére a repülő, az utasokat nem engedték kiszállni. Azok pedig meglepve kukucskáltak ki az ablakon, és meghökkenve nézték, ahogy biztonsági ruhába öltözött, riasztó külsejű emberek vízfecskendőkkel mossák, tisztítják a gépet. Senki nem mondott nekik semmit, nem kaptak tájékoztatást az atomreaktor robbanásáról és arról sem, hogy egyébként repülés közben hihetetlen közelségbe jutottak a nukleáris katasztrófa helyszínéhez. Évekkel később egymás után haltak meg a Magyar Televízió dolgozói. Volt olyan visszaemlékezés, amely szerint Árkus József is ott volt a fedélzeten, más szerint három héttel később repült el Csernobil felett a gépe. Egy biztos, az ő élete is tragikus fordulatot vett később.
Árkus József még gyerek volt, amikor szülei összecsomagoltak és meg sem álltak a fővárosig. Így aztán 1959-ben már újságírónak vallhatta magát, az Egyetemi Lapok főszerkesztője volt, később dolgozott a Magyar Rádiónál, majd 1966 és 1975 között a Népszabadságnál. Akkor még nem volt országosan ismert, csupán egy jó tollú, jó humorú, sajátos stílusú újságíró. Aztán 1976-ban minden megváltozott körülötte, merthogy a legendás Tabi László helyett ő lett a Ludas Matyi főszerkesztője. A Ludas afféle élclap volt, különleges karikatúrákkal, vitriolos humorral, látványos megoldásokkal és persze óvatos kritikával. Árkus 1990-ig irányította a népszerű újságot, majd a rendszerváltás után megalapították az Új Ludast és annak is ő lett a főszerkesztője.
Közben a Mikroszkóp Színpadnál is dolgozott, amolyan házi szerzőként. Használták a tehetségét, az íráskészségét, a fantáziáját, és az ő nevéhez fűződik az újságíró bálokra kiadott és a megannyi pikáns, meztelen nőket ábrázoló fotókkal hódító Tollasbál is. De Árkus József neve leginkább a Parabolával forrt össze. A Magyar Televízió egyik legnépszerűbb műsora volt és Árkus 1972-ben ülhetett be a műsorvezetői székbe, a jellegzetes öblös hangú bemondó, Varga József helyére. A Parabolát eredetileg amolyan külpolitikai műsornak szánták, a kitalálói úgy voltak vele, néhány színes hír Moszkvából, Varsóból, néhány tüntetés képe Londonból, Párizsból, mintegy bemutatva a burzsoázia diszkrét báját, hozzáfűzve néhány elvtársias monológot.
Csakhogy Árkus zsenialitása és merészsége egészen másfajta Parabolát eredményezett. A Parabolában a szocialista erkölcsöktől merőben szokatlan módon félmeztelen hölgyeket lehetett látni és ez már önmagában is a képernyő elé ültette a megfáradt melósokat és az élet értelmén gondolkodó értelmiségieket. A meztelenség ugyanis örök téma. De Árkus Parabolája nem csak képi világával, gondolatgazdagságával is hatott. „Senki őelőtte nem merészkedett olyan szférákba, mint a minduntalan összepuszilkodó vezető elvtársak, a mozgalmi dalok ügyetlen szövegei, Lenin macskája, Kádár metrójegye. Éles mondataival, tűhegyes találataival megostromolt olyan egykori erődítményeket is, mint a szocialista ál-parlament, a rendőrség, az agyonmisztifikált úrhajósok, vagy az önmenedzselők maffiája…” A Humorlexikon írt így a műsorról 2001-ben.
Fotó: Arcanum/Új Tükör
És akkor még nem szóltunk a Parabola szilveszteri különszámáról, a Szuperboláról, amely 1977-től rendszeresen jelentkezett az Óév utolsó napján, s ha lehet, ebben még több fedetlen keblet, pikáns képet és szokatlan tudósítást mutattak. Árkus finom volt, elegáns, humoros. Népszerű. De hogy boldog volt-e, arra a kérdésre már soha nem tudjuk meg a választ. A magánéletét olyannyira óvta, hogy szinte teljesen titokban maradt, kivel, mikor és hogyan is élt. Ami biztos, rajongásig szerette Tahit, ahol a nyaralójában fröccsözött a barátai társaságában. Itt még az is előfordult, hogy a borozgatások közepette számon kérték rajta, hogy túl messzire merészkedett a Parabolával. Ő pedig csak mosolygott. Ahogy Hofi monológjai, úgy Árkus Parabolája is tükröt állított a rendszernek.
Tahiból autózott haza egyik vasárnap este. Talán fáradt vagyok, túlságosan is fáradt? Ez járhatott a fejében, mert szinte egyik pillanatról a másikra eltűnt az út két széle. Sokkoló élmény lehetett. Árkus nem értette mi zajlik vele, körülötte, ám valami hihetetlen szerencsével mégiscsak hazaért. Másnap szemészhez ment, mert azt gondolta, a látásával van baj. Csakhogy a vizsgálatok egészen mást állapítottak meg. Agydaganatot. Hogy mennyire ijedt meg, azt senki sem tudja, nem mutatta. Ehelyett harcolt, és dolgozott. Kemoterápia közben is visszatért a szerkesztőségbe. A kezelésektől kihullott a haja és már nem akart közönség elé állni, ám Sas József, az egyik legjobb barátja rábeszélte, hogy készítenek neki műhajat, és a közönség nem is veszi észre a változást. Így is történt. Egy évig ezzel a póthajjal szerepelt, és közben azt gondolta, túl lesz a nehezén.
A 62. születésnapja előtt nem sokkal, 1992-ben hunyt el. A Farkasréti urnatemetőben vannak a hamvai. S akik emlékeznek rá (sokan, nagyon is sokan vannak ilyenek…), megállnak az árnyas fákkal övezett sírkertben s azt gondolják: lehet, hogy más tévésekkel együtt, Csernobil felel a népszerű újságíró és humorista haláláért is. Vagy csak a teremtő gondolta úgy, ennyi időt ad neki ezen a világon…
Nyugodj békében, Árkus József!
