ZABOLÁTLAN, NYERS ÉS ZSENIÁLIS: GÖRBE JÁNOS KACSKARINGÓS ÉLETTÖRTÉNETE

Egyszer csak megjelent a graffiti. Nem a hely és az időpont a lényeg, sokkal inkább a mondanivaló: „Remélem, leszünk olyan öregek, mint amilyennek látszunk…” Görbe János nem lett… Nézi az ember az utolsó fotókat róla, és olyan a képeken, mintha már hetven felé közeledne. Pedig még 55 sem volt.  Még 55 sem volt, amikor meghalt…

Rajongtak érte a nők. A legenda szerint naponta kapta tucatjával a szerelmes leveleket. A női nem nagy hódolójaként tartották számon ezt a bivalyerős, nyersnek tűnő férfit, aki aztán nem is fogta vissza magát az udvarlásban. Ötször nősült. Ötször mondta ki a boldogító igent, és ötször gondolta azt, hogy mellette és csakis mellette szeretnék élni. Aztán mégsem…

Görbe János zabolátlan, öntörvényű, makacs és kemény ember volt. Épp olyan, mint az általa megformált jó néhány szerepben. Jászárokszálláson született 1912-ben, s gyerekként, szegénylegényként talán eszébe sem jutott, hogy egyszer majd a csillogó-villogó fővárosban lesz belőle sztár. Bojtár és címfestő inasként próbált aprókat lépni az élet lépcsőjén, ám túlságosan magasra akkor még nem jutott. Merthogy a fővárosba kerülvén segédmunkásként kereste a kenyerét, meg házmesterként. Melózott becsülettel, rajta aztán nem fogott ki semmilyen fizikai munka, megpróbáltatás és megaláztatás. Talán azért nem, mert a fejében vagy inkább a lelkében már egy egészen másfajta útra készült. Valami hihetetlen bátorságtól vezérelve, szerszámot, koszos melós ruhát lerakva, egyszer csak ott állt Rózsahegyi Kálmán színiiskolájának az ajtajában, illedelmesen köszönt, s onnantól kezdve színésznek tanult.

Az első percben kiderült, hogy különleges talentum lakozik benne. A konok tekintetű Görbe, drámai erővel formált meg szerepeket, olyan természetes gesztusokkal, mimikával játszott, hogy megdöbbent aki látta, hallotta. Ötvenkilenc főszerepet kapott. A segédmunkás, aki kiteljesedik, aki más bőrébe bújik. Akkoriban ezt írták róla: „Színpadra született. Bármit játszott, élményt adott. Még rekedt hangján eldörmögött sanzonestje is óriási sikert arat…” A segédmunkás, aki sanzonokat énekel. A vidéki fiatalember, aki a lélek húrjain játszik az úri közönség előtt.

Talán túl gyors volt a tempó, túlságosan éles a váltás, és túlságosan kacskaringós a dicsőség felé vezető út. Vagy talán csak lazítani kellett, lazítani valahogy, bárhogy, ha máshogy nem, itallal. Amikor Görbe János egy vidéki városban a helyi bárban énekelt, a fizetség mellé korlátlan italfogyasztás is járt. Tudott mulatni, talán túlságosan is tudott. A felesége abban az időben Megyeri Éva volt, aki később úgy emlékezett a párjára, hogy Görbe János privát személyisége és az általa hitelesen, a zseni egyediségével megformált, mélyen emberi hősök között akkoriban már erős kontraszt mutatkozott. Olykor dúvaddá vált.

S aki látta valamelyik szerepben, talán nem is csodálkozik ezen, hiszen az arcán, a mélyen barázdált arcán hányszor és hányszor látszott az ellentmondást nem tűrő akarat. Ivott, játszott, ivott, közben féltékeny volt. Uralkodni akaró férfi, aki másnap mindig megbánta a bűneit, mert ha tiszta volt, akkor kenyérre lehetett kenni. Akkor ő volt a világ legjobb férje. S néha ő volt a világ legjobb színésze is…

Valósággal parádézott a színpadon és a filmvásznon. Amikor 1958 áprilisában, két évvel a levert forradalom után bemutatták Dobozy Imre, Szélvihar című drámáját, Görbe János Gobbi Hilda partnereként ámulatba ejtette a publikumot. Mintha valamiféle kiengesztelés lett volna a szerepe, a mondanivalója a nézők számára az elbukott, elsiratott forradalom után. De a lejtőn már nem volt megállás. Egyszer valaki a November 7-e tér virágágyásai között talált rá, ahogy épp békésen szunyókált. Albérletben éltek akkortájt, és szerettek volna egy saját lakást, így aztán Megyeri Éva meg is kereste az illetékes elvtársat, aki csak annyit kérdezett tőle, meg tudja-e védeni férjét a szenvedélyeitől, a démonaitól? A felesége zavarba jött, a földet nézte és igent mondott. Kaptak is egy lakást, egy disszidens házaspár otthonát a Kresz Géza utcában. A feleség pedig tanítói állást egy rákoskeresztúri iskolában.

Akkor már meg volt gyermekük, Görbe Nóra. A feleség esténként ott állt a színház bejáratánál, várva a férjét. Várta a férfit, hogy hazavigye, hazakísérje – megóvva őt az alkohol csábító hatásától. Megyeri Éva nem sokkal később szanatóriumba került és beadta a válópert. Görbe János nehezen engedte el az asszonyt, majd megpróbált új életet kezdeni. Lánya, aki később népszerű színésznő lett, mindössze 4 esztendős volt. Őt végül édesanyja és anyai nagyszülei nevelték fel. Édesapját sajnos alig-alig látta.

Az élet nyomai csak terelték és terelték Görbe Jánost a végzet felé. Egészsége megromlott, bekerült a budakeszi Tüdőgondozó Szanatóriumba, ahol megoperálták. Már egyre kevésbé bírta az iramot, a Betyár című darab címszerepét ugyan rá osztották, de gyorsan levették a műsorról, mert a főhős alkalmatlanná vált rá. Nem csak fizikálisan, lelkileg is megroppant. Egy ideig egy szerszámkészítő üzemben dolgozott. Aztán mintha magára talált volna, újra színészkedett, és kergette a szerelmet.

Ötven esztendősen feleségül vett egy 17 éves lányt, akinek édesapja egyidős volt a színésszel. A két férfi viszonyát aligha nevezhetjük felhőtlennek. Az ifjú pár az Árpád híd pesti hídfőjénél épült lakótelepen próbált új életet kezdeni. Görbe János megszerezte a jogosítványt és ingázott a győri teátrum no meg a fővárosi között. Majd 1967-ben karambolózott az autójával. Súlyos fejsérülést szenvedett és a beteg mája is irtózatos ütést kapott. Hónapokkal később újra kórházban került az ütközés utóéleteként, majd 1968. szeptember 5-én hunyt el. A zabolátlan, nyers, ösztönös és zseniális színész örökre megpihent.   

Nyugodj békében, Görbe János!