Lassan 21 éve, a görögországi Korfu szigetén a magyar Gősi Zoltán kimentett a háborgó tengerből egy fuldoklót, őt viszont elnyelte a mélység. Zoltán 26 éves volt csupán. Az édesanyja, Gősi Vali a fia tragikus halála után fordult az írás felé és azóta három kötete is megjelent.
Zoltán és a menyasszonya előnászútra érkeztek a csodás görögországi szigetre 2000 júliusában. A fiú hosszú ideig spórolt, hogy elvihesse szerelmét álmaik nyaralására. Imádták egymást. Ott, a csodás szigeten fogalmazódott meg Zoltánban az is, hogy gyermeket szeretne kedvesétől. Fürödtek, nagyokat sétáltak és minden pillanatban fogták egymás kezét. Egy szombati nap volt. A tenger a kevésbé szép oldalát mutatta, így abban maradtak, aznap nem fürödnek, hanem sétálnak egyet a Canal d’Amournál, a szerelmesek csatornájánál. Így is tettek, ám a sziklás, meredek part mentén arra lettek figyelmesek, hogy mindenki a mélybe tekint. Volt, aki még kiabált is.
Fotó: Gősi Vali privát fényképei
Odamentek és egyből látták, egy fiatal fiú hánykolódik a több méteres hullámok között. Mindenki csak nézte. Gősi Zoltán nem, pillanatok alatt döntött és a fiú után ment, leereszkedett egy kötélen a háborgó tengerbe. Aztán még valaki követte őt. A meggondolatlan fiatalembert kitolták a meredek partra, ám ekkor, mintha még inkább tombolni kezdett volna a tenger. A másik életmentőnek sikerült kimásznia egy ledobott kötélbe kapaszkodva, Zoltán viszont hiába próbálta elérni, mindig elsodorta a háborgó víz. Aztán egyszer csak elmerült. Örökre.
A menyasszonya pedig ott állt és már tudta, nincs tovább. Nem lesz esküvő, gyerekek, nem lesznek nagyszülők. Nem lesz semmi sem. Zoltán szüleit hamar értesítették, ők pedig az első repülőgéppel Korfura mentek. Pontosabban az édesapja és a testvére, mert csak két hely volt a gépen és úgy érezték, szükség lehet Zoltán testvérének, Orsinak a nyelvtudására. Az édesanyja otthon maradt. Elmondhatatlan fájdalommal. Napokig nem találták meg a hős magyar életmentő testét. Amikor viszont igen, pont ott volt az édesapja. A parton simogatta a fia fejét, majd felhívta telefonon az édesanyát, aki annyit mondott, hozd haza a kisfiunkat.
„Számomra teljesen megváltozott a világ Zoli halálával. Nem vettem észre, ha jött egy busz a megállóban, nem érzékeltem, ha hozzám szóltak az emberek. Az orvos javasolta, hogy próbáljak visszatalálni a régi életembe, ami persze lehetetlen, de mégis… A temetés után egy héttel éppen ezért már dolgoztam, de minden nap kimentem a temetőbe, hogy beszélgessek a fiammal. Fizikailag éltem, vásároltam, dolgozni mentem, de lelkileg meghaltam” – mondja Gősi Vali, aki akkoriban a Magyar Rádió győri stúdiójában dolgozott gazdasági főelőadóként, ahonnan végül 25 év után ment el nyugdíjba.
Vali képtelen volt feldolgozni a fia elvesztését, azonban fél évvel később történt valami. Szokás szerint kiment hozzá a temetőbe, amikor Zoli sírjánál meglátott egy sapkás fiatalembert, egy csokor virággal a kezében. Vujity Tvrtko volt az, a közismert tévés. Vali neki köszönheti, hogy rátalált az írásra. „Megírta a történetünket a könyvében, emlékfilmet készített Zoliról, sokszor eljött hozzánk, nagyon megkedveltük. Amikor utoljára járt nálunk, ő javasolta, írjak egy levelet Zolinak. Bementem a szobába leültem az asztalhoz és írás közben zokogtam, majd kiszakadt a lelkem. És megírtam a levelet s közben egyre inkább megnyugodtam. Éreztem, hogy az írás lesz az én gyógyszerem.” A megrendítő mélységű írásokat kezdetben a saját internetes oldalán hozta nyilvánosságra. Ma sem lehet könnyek nélkül elolvasni az Aludj kisfiam című a versét, amelyhez egy képet tett, ahogy a fia sírjánál ül. „Csitt, csak hallgass, a szív szava szól: szeretlek kincsem!, hallod valahol? Csöndes a sírkert, lobban a láng, altatót dúdol az édesanyád.”
Fotó: Arcanum/Kisalföld
Lassan 21 éve, hogy a kisfia egy másik emberért feláldozta az életét. Hosszú idő. Mérhetetlenül hosszú. „Egy évvel Zoli halála után írtam az első verset, Aludj kisfiam volt a címe. Gyászvers volt ez, amelyről kiderült, hogy sok sorstársamnak segített a gyász feldolgozásában, a gyógyulásban. A kislányom Orsi mindig azt mondta, anya, a temető az egy emlékhely, Zoli nem ott van, hanem itt, velünk. Mostanra tudtam magamévá tenni ezt a gondolatot, amelyben nagyon sokat segítettek a versek.”
Gősi Vali hosszú évek óta a Győri Antológia Közösség megbecsült tagja. Van közöttünk festő, szobrász, író és költő, mély érzésű, alkotó emberek. Az antológiát évente adják ki és nagyon örülnek, hogy a győri önkormányzat minden évben támogatja anyagilag a könyv megszületését. 2011-ben hívták meg a közösségbe az állandó szerzők közé. Egy évre rá jelent meg az első verseskötete, Halkuló hiány címmel, majd a Hódolat a tavasznak, s végül négy éve a harmadik, Misztériumok címmel. Az édesanya sokáig egy gyászportálon beszélgetésekkel segítette a sorstársait, de aztán nem bírta lelkileg, belefájdult a szíve az újabb és újabb tragikus sorsok megismerésébe. Természetesen, ha manapság megkeresi valaki, aki elvesztette a gyermekét, elküldi a verseit, amelyek talán gyógyírt jelenthetnek a lelki sebekre.
Gősi Vali számára a férje, a lánya, Orsi és a kisunokája, Mira jelenti a boldogságot. A kislány mosolya ráadásul pont olyan, mint Zoltáné volt. A fiára naponta gondol, ott él benne, de a temetőbe már ritkábban megy. Sokszor eszébe jut egy találkozásuk, amely a tragikus görögországi nyaralás előtt volt néhány héttel. „Bejött hozzám a munkahelyemre, pedig órákkal korábban, otthon együtt reggeliztünk. Leült velem szemben és csak nézett. Egy idő után megkérdeztem tőle, mit szeretnél fiam? Csak annyit válaszolt: azért jöttem, hogy lássalak. Csak látni szerettelek volna…”
