Emlékszem, hogy nevettünk. Épp a Balatonon ringatózott egy vitorláson, amikor felhívtam, s szinte kérdés nélkül mondta: „Itt van ez a nagy víz körülöttem, aztán mégsem vagyok szomjas.” Majd a következő pillanatban dörgedelmes hangon felszólított, hogy tegezzem, hiszen egy örökifjúval beszélek. S tényleg az volt. Koós János az élet maga.
Ha most valamilyen varázslat, vagy egy angyal segítségével együtt nézhetnénk az új Fradi-stadionban a Ferencváros meccsét, tudom, mit mondana. Folyamatosan azt emlegetné, hogy imádott csapatában immár csak mutatóban maradt magyar játékos, és hát szép, szép ez az új aréna, de igazából a régit szerette. A nyitott, szélfútta, ám zsúfolásig telt pályát, amelyet 1974 májusában a Vasas 1–0-ás győzelmével avattak fel. Ülnénk ott a lelátón, bámulnánk a modern idők futballját, és közben utaznánk az időben. Előkerülne megannyi sztori a Fradiról, a Népstadionról, a kettős rangadókról. S persze az imádott kedvencről, Albert Flóriról, a virtuóz Varga Zoliról, a négytüdejű Szűcs Lajosról, az örökmozgó Rákosi Gyusziról. De ugyanígy beszélgetnénk az ellenfelekről, a nagy riválisokról, Mészöly Kálmánról, Tichy Lajosról, Bene Feriről. A futballról, amely szinte kitöltötte az életét.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
De csak szinte. Merthogy ott volt a zene, az oboa, amellyel mesterien bánt és az éneklés, az az érces, férfias hang, amellyel meghódította az országot. De ott, a lelátón beszélgetve, biztosan nem bírnám megállni, hogy kicsit a hölgyekről is kérdezzem. A gyönyörű hölgyekről, akik körülvették. Talán mesélne arról is, hogy a rajongásig szeretett felesége, Dékány Sarolta előtt már volt egy lány, akinek örök hűséget fogadott. Mariannak hívták. S talán két Fradi-helyzet között a lelátón szóba hozná őt is. Mert idősebb korában, amikor már számtalan ősz hajszál bújt meg a fekete hajkoronájában, többször szóba hozta, s így mesélt róla. „Negyvenöt éve nem hallottam Mariannról, azt sem tudom él e még. Ha igen, már túl van a hetvenen. Remélem, nem esett semmi baja, mert nagyon jó asszony volt. Amikor 44 évvel ezelőtt Sacit megismertem, még házas ember voltam és hálás vagyok az első feleségemnek, hogy nem gördített akadályt a válásunk elé…”
Aztán ha unalmas lenne a meccs, akkor már folytatná is a monológot, Saciról, és én elérzékenyülve hallgatnám. „Mint a mesében… Hol volt, hol nem volt, egyszer egy fesztiválon megláttam a színpadon egy nőt, aki olyan szép volt, olyan üde, csinos, és kívánatos, mintha tényleg csak egy mese főhőse lett volna. Csak álltam és néztem, szóhoz sem jutottam egy darabig…” Ő volt Dékány Sarolta. Az a hölgy, aki akkor már elvált asszonyként élt, s akinek a legendás Máté Péter volt az első férje. Viharos kapcsolat volt az övék is, még ha nem is tartott túlságosan sokáig. S ez a gyönyörű hölgy, Saci, később újra komoly párt talált, aki rajongott érte. Ám mielőtt hozzáment volna feleségül, berobbant az életébe Koós János.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Biztos vagyok abban is, hogy a megismerkedésük történetét is elmondaná. Mert korábban is örömmel megtette. Jugoszláviában ismerkedtek meg egy fesztiválon. Mindkettőjüknek párja volt, ám szinte megbabonázták egymást. A legenda szerint együtt vásároltak ajándékot az akkori társuknak: „Olyan szerelmes lettem bele azalatt a nap alatt, mint egy nagyágyú. Ez olyan érzés volt, amikor teljesen kivetkőzöl emberi mivoltodból. Csak ott van előtted valaki, aki az egész világegyetem középpontja. Akkor megkérdeztem tőle, hogy mikor van kitűzve az esküvője, ő megmondta, én meg azt feleltem, rendben, meglesz az esküvő, de tudod, ki vesz el téged? Én!”
Ezt hallgatnám ott a lelátón, miközben a Fradi támadna, és a közönség hangosan szurkolna, csakúgy, mint Koós János, aki hihetetlen messzeségből indult el, hogy a csúcsra érjen. Kupsa Jánoskén látta meg a napvilágot Romániában, pontosabban Bukarestben. Azért ott, mert az édesapja szobafestőként dolgozott a román fővárosban, és talán a sors akarta úgy, hogy a terhes felesége meglátogassa őt a nagy meló közepette. Aztán már csak annyi ideje volt hogy a kórházba menjen, mert jött a bébi, megszületett a kis Jani, aki később büszkén vallotta: „Édesanyám és édesapám Erdélyben, a hargitai Gyergyószárhegyen lakott, igazi székely családból származom, a rokonságom egy része most is Gyergyószárhegyen él…”
Aztán vándorútra kelt a család, meg sem álltak Miskolcig, ahol sikerült egy fűszerüzletet nyitniuk, ám jött az államosítás, így Kupsa úr később a Lillafüredi Palotaszálló karbantartórészlegének vezetője lett. A fiát keményen nevelte, s amikor azt mondta neki, énekesnek, zenésznek, színésznek készül, ő hetykén válaszolta: „Fiam, nem kéne ilyen bohócnak menned!” Így aztán a gyereket beíratták egy katolikus gimnáziumba, de ő ment, csak ment a saját feje után, átiratkozott egy zenei gimnáziumba, ahol oboázni tanult. Olyan remekül bánt a hangszerrel, hogy már 16 esztendősen fellépett a miskolci színházban. S onnan már csak egy lépés volt a Zeneművészeti Főiskola oboa tanszaka. Azt is kevesen tudják Koós Jánosról, hogy három évig az Országos Pénzügyőr-zenekarban játszott. Mi több, 1960 karácsonyán fellépett a Zeneakadémián, mint tehetséges oboaművész. De csak húzta és húzta a könnyűzene világa, és amikor Marton Frigyes Kupsából Koóssá keresztelte, már 600 forint fizetést kapott két fellépésért a Kamara Varietében.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Azt is örömmel hallgatnám ott a lelátón, ahogy a zenei karrierjéről mesélne. A hatvanas évek megannyi varázslatos pillanatáról. Az 1966-os Táncdalfesztiválról, a mozifilmekről, amelyekben szerepelt. Azt is tudom, talán a meccs szünetében, egy pohár ital mellett Hofi Gézát is szóba hozná. Naná! Akiről egyszer a következőt mesélte: „Egy alkalommal Siófokon tábortüzet raktunk és a többi művésszel közösen elkezdtünk borozni. Mikor már megjött a hangulat, Hofi Gézával egy orosz kórusparódiát rögtönöztünk óriási sikerrel.” Koós János egyedül is sztár volt. Fellépett Moszkvában, Varsóban, Prágában, Bukarestben, Szófiában. Olykor egyedül, máskor Solymos Tónival és az Express zenekarral. És a slágerek, egyik a másik után hódították meg a közönséget. 1971-ben vette feleségül Dékány Saroltát, házasságukból egy kislány és egy kisfiú született, unokájuk Rozi 2003-ban látta meg a napvilágot. Az is biztos, hogy Bajor Imréről is mesélne a meccs alatt. Aki évekkel korábban ment el örökre, s akivel megannyi csodás nyarat töltöttek el együtt Fülén. S azt is tudom, Bajor Imrét említve könnyes lenne a szeme, de azt mondaná, hogy valami a szemébe szállt…
Mennyi mindenről beszélgethetnénk ott a lelátón, ha lenne varázslat vagy jönne egy angyal. Az utolsó napokról mondjuk nem kérdezném. A betegségről, a kórházról, ahol egyszer csak összeesett. Napra pontosan 3 esztendeje, 2019. március 2-án. Azóta hiányzik. A színpadról. A lelátóról. Az életünkből. Hiányzik a mosolya, a vidámsága. Mert a vidámságból mostanság sajnos nagyon kevés van a világban. De ez egy másik, szomorú történet…
Nyugodj békében, Koós János!
