EGY HANG, AMELYET AJÁNDÉKBA ADOTT A TEREMTŐ: GREGOR JÓZSEF ÉLETE

Csak kerestük vele kapcsolatban a jelzőket. S legtöbbször azt gondoltuk, az a tökéletesen kiénekelt basszus, az valójában a Teremtő ajándéka.

S nem volt ebben semmi túlzás: szinte földöntúli élménnyel ajándékozta meg hallgatóit, ha énekelni kezdett. Márpedig szinte az egész életét végigénekelte. És a New York Times megoldotta helyettünk a jellemzést, mert azt írta róla: „Hatalmas ember volt, hatalmas hanggal, és lenyűgöző színészi képességgel.”

Talán az a menekülő kántor tehet mindenről. Az 1956-os forradalom rémisztő, mégis szívet melengető zűrzavarában döntött úgy, hogy jobb a békesség. Szó szerint és átvitt értelemben is. Összepakolta kevéske motyóját és világgá ment, otthagyva a rákosligeti katolikus templomot, otthagyva a híveket. Akkor történt, hogy szóltak annak a 16 esztendős fiatalembernek, annak a különleges, mély hangú srácnak, hogy kiereszthetné azt a csodát, ami a torkában van. S ő megtette.

Ott és akkor indult el Gregor József különleges karrierje, csodálatos pályafutása, a rákosligeti picinyke templomból egészen a New York-i Metropolitanig. Az a zengő hang, amely betöltötte Isten házát, egyszer csak kiszökött onnan, és önálló életre kelt. Igaz, ehhez a „szökéshez” kellett egy zenetanár is, aki meghallotta. S az ifjú Gregor József, aki addig arról álmodott, hogy egyszer majd híres vegyész lesz, s akit tulajdonképpen a fizika és a kémia érdekelt legjobban, s aki szabadidejében rádiót épített, olykor mikroszkóppal vizsgálódott – egyszer csak ott találta magát a konzervatóriumban.

Már túl voltunk 1956 vérzivatarán, és a következő esztendőben, amikor valamelyest visszatért a rend és a nyugalom az országba, eltakarították a romokat, felsúrolták a vért a padlóról, a fiatal énekes a konzervatórium hallgatója lett. Akkoriban érte az az életre szóló élmény, hogy látta, hallotta Verdi Don Carlosát, benne Székely Mihályt, aki Fülöp király szerepét alakította fenomenálisan. Gregor József példaképet talált, és azt mondta magában: ilyen basszus csak egy van a Földön.

Tévedett. Az övé túlszárnyalta azt a tökéletes hangot. Ám az álmok rögös útján haladni még a legnagyobb tehetségek számára sem egyszerű. Hogy Gregor József miért hagyta ott három év után a konzervatóriumot, az tulajdonképpen már nem annyira fontos, merthogy közben sikeresen felvételizett a Liszt Ferenc zeneművészeti főiskola énekszakára. A helyére került. Ezt gondolta mindenki a környezetében. Ezt gondolták a tanárai, különösen Rösler Endre. Csakhogy a Zeneakadémiát sem fejezte be, félbehagyta tanulmányait. De a pályán szerencsére maradt, és folyamatosan énekelt. Tagja lett egy férfikórusnak, majd több mint tíz évig dolgozott Szegeden, egy tökéletesen sikerült próbaéneklés után.

Vaszy Viktor lett a mestere. Róla évekkel később így beszélt: „Vaszy Viktor vett oda 1963-ban Szegedre, tőle tanultam mindent. Mint jó apától, pofont is kaptam, simogatást is. Simogatást ritkábban, de ha mégis, nagyon meg voltam hatva tőle. Vaszy Viktor megtanított a munka szeretetére, a pontosságra, hogy befektetés nélkül nem várható eredmény. Hogy magas színvonalú előadás csak szigorú, alapos próbafolyamat után jöhet létre, hogy a művészetben sincsenek véletlenek. Ha azt mondta volna fessük be az eget, nem azt kérdeztük volna, hogy hogyan, hanem azt, hogy milyen színűre.”

Az idő egyértelműen Gregor Józsefet igazolta. Még akkor is, ha egyszer megtörtént vele, hogy a budapesti Operaházba próbaéneklésre hívták és ő belekezdett Gremin áriájába, ám azt mondták neki, köszönjük, ennyi elég volt… De a kiugró tehetség utat tör magának. Ha Pesten nem, akkor majd Szegeden. Gregor József Vaszy Viktor szárnyai alatt már-már tökéletes énekhanggal és színészi képességekkel örvendeztette meg a publikumot. Első szerepe Sarastro volt a Varázsfuvolából. Felállva tapsolták, hangosan ünnepelték. Szegeden, merthogy ez volt az ő imádott városa és persze a helyi Nemzeti Színház az ő legendás színpada. Már sztárként kezelték. Az utcán megállították, megérintették, igazi ajándék volt ő a Tisza-parti város lakóinak. De a főváros is behódolt neki: 1976-tól az Operaház állandó vendégművésze lett. S közben persze továbbra is énekelt Szegeden, fellépett Győrben, majd akárcsak az a kántor, a forradalom alatt, ő is világgá ment.

Csakhogy már egy egészen más korban és egészen más indíttatásból. Fellépett a milanói Scalában, a houstoni Operában, a New York-i Metropolitanben, és olyan darabokban eresztette ki azt a mámorító hangját, mint Figaró házassága vagy a Szerelmi bájital. Akik ismerték, tudták, hogy két szerepálma volt. Az egyik Mozart Varázsfuvolájának Sarastrója, a másik pedig Bach, János passiójának Jézusa. Megkapta az élettől mindkettőt, cserébe felejthetetlen pillanatokkal ajándékozta meg a nagyérdeműt, és nem csak magyar, olasz, német, cseh és latin nyelven is.

Nem csak mi, magyarok rajongtunk érte, hanem az öreg kontinensen és a tengerentúlon is. A pályafutása során több mint száz lemezt készített, több ezer operaelőadásban és hangversenyen működött közre. Szerepelt rádióban és televízióban és egyszer, 2003-ban jelképes összegért, 1 forintért rendezőként is munkát vállalt az akkor igencsak nehéz anyagi helyzetben lévő szegedi Nemzeti Színházban. Az utolsó szerepe naná, hogy Szegeden, a Dóm-téren volt, ahol Kálmán Imre Csárdáskirálynőjében énekelt.

Akkor már alighanem beteg volt. Merthogy ez az életvidám, életigenlő ember, aki nem vetette meg a kulináris élvezeteket, aki remekül főzött, rajongásig szerette a bort és Gárdonyban a nyaralójában szeretett pihenni, szerepet tanulni – a gyilkos kórral küzdött. Hirtelen jött minden, először gyomorfekéllyel műtötték, aztán nem sokkal később újabb, immár életmentő műtétet hajtottak végre rajta. A kórházból kijőve akkor így nyilatkozott: „Az igazat megvallva nekem egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy ilyen megtörténhetne velem. Arra gondoltam volna, hogy a műtét után esetleg majd nem énekelhetek, nem is lettem volna képes arra, hogy meggyógyuljak. A betegségem diagnosztizálásától tudtam, hogy fel fogok épülni, hittem benne, ezért is sikerült…”

Akkor még bízott abban, hogy valóban meggyógyul. Hogy túl van a nehezén. De ugyanakkor kijelentette: „amikor az ember kórházban fekszik kiterítve egy héten keresztül, hiába az emberek segítőkészsége, szeretete, megérzi az effajta kiszolgáltatottságot. Ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy az ember megtanul hangyának lenni. A műtét utáni első éjszakán átértékeltem az életem és szándékosan nem kértem fájdalomcsillapítót, hogy átéljem az első fájdalmakat. Akkor éjszaka rájöttem arra is, hogy egyetlen percet az életből nem érdemes rossz hangulatban eltölteni…”

Tudott élni, mindig is, és messzire tolta magától a halál gondolatát. Akkor is messzire tolta, amikor már ott körözött körülötte. Esztendő múltán hunyt el mindössze 66 évesen. Amikor azt kérték tőle, hogy beszéljen a pályafutásáról, még korábban tömören annyit válaszolt: „Én mintegy úthenger, mentem végig az életen, lassan haladtam, de sima utat hagytam magam után. Nagyon büszke vagyok arra, hogy pályafutásom ötven évében nem bántottam meg senkit…”

Gregor József második felesége orvos volt, hivatását adta fel azért, hogy férje támasza és segítője legyen, mindketten válás után voltak, amikor egymásra találtak. Két lányuk született, Beáta és Bernadett. Az utóbbi gyönyörű, népszerű színésznő lett. Gregor József 2006 szeptemberében jelentette be, hogy nem vállal több fellépést. Október 27-én aludt el örökre.  

Aznap szólt utoljára a hang, amely ma már tudjuk, tényleg a Teremtő ajándéka volt.

Nyugodj békében, Gregor József!