Vajon felébredt-e azon a hajnalon? Április volt, frontoktól terhelt, zaklatott hónap. Három nappal korábban még ott állt a színpadon és felállva tapsolt önnek a Madách Kamara közönsége.
Mosolygott, ahogy szokott. Meghajolt, és úgy sétált le a világot jelentő deszkákról, hogy hamarosan visszatér, hiszen az volt az igazi élettere. Ott élt igazán. Bement az öltözőbe, nagyot sóhajtott, mert valami ott belül, talán már jelzett. Újra jelzett. A szíve, amely olykor orvoshoz, kórházba, ágyba parancsolta. Már túl volt egy infarktuson, már túl volt szemműtéten, de dolgozott, alkotott és szórakoztatott. Utánozhatatlanul szórakoztatott.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Április volt, frontokkal terhelt április. És ön lefeküdt aludni, hogy aztán másnap készüljön az újabb előadásokra. Vajon felriadt-e arra, hogy rosszul van? Volt-e ideje megijedni? Azt szokták mondani, hogy a halál előtt lepereg az élete filmje mindenkinél. Ha ez igaz, akkor önnek azon az áprilisi hajnalon látnia kellett a budapesti dohánybeváltó üzem csoportvezetőjeként dolgozó édesapját, és a Budapesti Konzervgyár sterilező üzemének művezetőjét, az édesanyját. Talán látta őket, ahogy mosolyognak, s azt mondják: gyere fiam, újra együtt leszünk! És látnia kellett a kőbányai Maglódi úti általános iskolát is, ahová járt, s persze a Széchenyi gimnáziumot, ahol érettségizett. S talán megjelent Básti Lajos arca is, aki biztatóan nézett önre, és átengedte az első rostán a színművészeti főiskolán.
Háromszor jelentkezett, de egyszer sem vették fel. Ám esze ágában sem volt feladni, visszavonulót fújni. És élete filmjében, ott, azon az április hajnalon, megjelenhetett a Kőbányai Porcelángyár is, ahol kétkezi melósként dolgozott, miközben az álmairól nem lemondva, Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába járt, mások mellett Sas Józseffel és Sztankay Istvánnal. És bevillanhatott a kőbányai Téglagyár színjátszó csoportja is, ahol már megmutathatta a kivételes képességeit, ahol már parodistaként néztek önre.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Öt év gyári melósként. Kiváló alap ahhoz, hogy előadóművészként tisztán lássa a világot maga körül. Volt honnan merítenie, amikor az átlagemberről, az úgynevezett munkásosztályról beszélt már később a színpadon. Talán ettől is volt ennyire hiteles. S ebben a bizonyos filmben Szendrő József is ott lehetett, aki színházigazgatóként 1960 szeptemberében szerződést ajánlott önnek a debreceni Csokonai színházba. Ott kezdődött a karrierje. Már akkor imádták a sajátos humorát. Majd visszaköltözött Budapestre, hivatalos működési engedélyt kapott és elindult, hogy meghódítsa az országot. 1964-ben már a Magyar Televízió képernyőjén szerepelt a Louis Armstrong-paródiával, s onnan már nem volt megállás. Egy hónapos esztrádműsorban szerepelhetett a Szovjetunióban itthon pedig fellépett a Béke szálló kupolatermében és az Emkében.
S ha valóban létezett ez a film, az élete filmje, a szerelmei mellett talán Koós János szerepelt benne az egyik legtöbbet. Az ön barátja, szerzőtársa, akivel imádnivalót alkottak. Hányszor és hányszor vártuk, hogy megjelenjenek együtt a rádió vagy a televízió szilveszteri műsorában. Erről szólt a hetvenes évek. Hofi mondta a magáét, és mi kinevettük a körülöttünk lévő világot. Tükröt tartott elénk, és mi abban a tükörben láthattuk igazán mennyire kiszolgáltatottak, és sokszor mennyire senkik vagyunk. Felnyitotta a szemünket, s ez még akkor is igaz, ha a rendszer díjazta önt. A Kádár-korszak egyik szelepét…
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Nevetve hallgattuk a Rózsa Sándor paródiáját, a Rhoda Scott paródiát és néztük a Mikroszkóp színpadon a műsorait. Magától nem megy, Építem a csatornámat, Ki fog itt gólt lőni? Aztán ott volt az Élelem bére, amely 2001 májusában az 1500. előadásnál tartott. S persze hallgattuk a Hofélia című lemezét. Egyik sem ment ki a divatból. Az akkori mondatai, monológjai, meglátásai, humorba csomagolt, vitriolos mondatai a mai napig érvényesek. Még sokáig hallgattuk volna még, de azon az áprilisi hajnalon 2002-ben, szinte napra pontosan 21 éve, elindult a végtelen felé. Csupán 65 esztendősen…
Nyugodj békében, Hofi Géza!
