„Csak üdögélek itt.” S az ember szinte irigyelte Tót Lajos tűzoltóparancsnokot, ahogy kényelmesen elhelyezkedett a kert végi árnyékszékben.
Olyan volt az arca, mintha a pufók felhők közül épp Vivaldi gyönyörűséges muzsikája, A négy évszak szólna, pedig ez a derék, egyszerű, vidéki férfi csak csendre és legfőképpen nyugalomra vágyott. Aztán megjött az őrnagy, s odaült mellé a budira. Szombat volt. Vacogtató, sálba, sapkába, kesztyűbe öltöztető hideg, rideg szombat, amikor a magyar mozikban három új filmet hirdettek a plakátok. 1969. november 29-én talán már a közelgő karácsony jegyében, nem volt különösebben nagy tolongás a pénztárak előtt. Igaz a kínálattól sem jöttek tűzbe, lázba a nézők. Az egyik új mozi a Korallzátony című dokumentumfilm volt, amelyben a kitartó nézők sok halat és még több korallt láthattak, no meg néhány lelkes búvárt. De a másik vadonatúj alkotás, a grúz Otar Abesadze filmje, a Nem sokára itt a tavasz sem számíthatott csúcsközönségre. És azon a szombaton mutatták be Fábri Zoltán legújabb remekművét, az Isten hozta, őrnagy úr! című alkotást is.
A film beírta magát a magyar kultúrtörténetbe. S ezt talán sokan a bemutatót követően is tudták, érezték. Fábri akkor már itthon a legjobb, a legfoglalkoztatottabb és a legsikeresebb filmrendezőnek számított. Olyan remekműveket készített, mint a Körhinta, az Édes Anna, a Hannibál tanár úr, a Két félidő a pokolban, és a Húsz óra. Tudását, rangját, elismertségét jelzi, hogy 1969-ben a legjobb külföldi film Oscar-díjára jelölték A Pál utcai fiúkkal. 1969 Fábri éve volt. Fábrié és Tót Lajos tűzoltóparancsnoké. A film ötlete már jóval korábban megszületett. Örkény István először forgatókönyvszerűen írta meg a történetet, amely a híres-neves rendezőhöz került, de ő akkor még a Húsz óra elkészítésével volt elfoglalva. Később pedig ezt mondta: „Akkor még túlságosan váratlan és szokatlan volt a Tóték sajátosa bizarr, tragikusan groteszk hangvétele…” Aztán Örkény is váltott. Örkény a zseni. A forgatókönyvből regényt írt, amelyből színdarab készült, és ezt 1967-ben a Thália Színházban tűzték műsorra. Fergeteges sikerrel!
De nem csak itthon fogadták óriási lelkesedéssel a szatírát, ezt a dráma-vígjátékot, hanem Franciaországban, Lengyelországban, Finnországban, Bulgáriában és Németországban. Az őrnagyot természetesen Latinovits Zoltán játszotta a színpadon. Illetve nem csak ő, a szerepet olykor átvette Somogyvári Rudolf és Szoboszlai Sándor is. Tót tűzoltóparancsnokot Nagy Attila, a feleségét az imádnivaló Dajka Margit, Ágikát, a cserfes lányukat pedig Hacser Józsa alakította. Akkor még Tóték címen lelkesedett érte a publikum. Aztán eljött az idő, hogy filmvászonra kerüljön a dobozolás. A forgatás megkezdése előtt kérdezték Fábrit, hogy mennyivel lesz más a film? És ő azt mondta: „Részben tágítani, részben szűkíteni fogja Örkény tökéletes mondatait.” S a stáb országos felfedezőtúrára indult, hogy megtalálják a nem létező Mátraszentanna hasonmását. Így jutottak el a Heves megyei Szarvaskő nevű településre. Az nem is volt kérdés, hogy az őrnagy – Latinovits marad. A népszerű színésztől azt kérdezte akkor az Esti Hírlap, hogy el kell-e felejteni a színházi őrnagyot, merthogy Fábri alighanem egészen mást kér majd tőle… Latinovits így válaszolt: „A belső, lélektani folyamat hitelességét igyekeztem megteremteni, azt nyomon követni és ábrázolni. Hogy mi történik az emberekben, amikor lehetetlenné teszi az életüket egy szívesen látott vendég…”
Talán tizenhatszor láttam a filmet. Meg az is lehet, hogy huszonkétszer. Ha rossz kedvem volt, benyomtam a videomagnóba és hallgattam, ahogy Darvas Iván, a mesélő belekezd a történetbe. S néztem a különleges kameramozgást, a még különlegesebb vágásokat, gyorsításokat és a zseniális színészi játékot. Tátott szájjal lestem, ahogy a Tót Lajost alakító Sinkovits Imre rogyadozó léptekkel sétál végig a falun, miközben az orra hegyéig húzza le a sisakot. Szinte éreztem, ahogy felesége, a csodálatos Fónay Márta által megformált Mariska tálalja a gőzölgő húslevest – éreztem az illatát. S a gyönyörű Venczel Vera, Ágika nevetése, csilingelő kacagása is itt van a fülemben. Az ugráló, vagy épp kimerevített képek jelezték, hogy Fábri gyakorlatilag azt csinál a történettel, a kameramozgással, a nézők lelkével, amit csak akar. A rendező később a Tükör című újságnak azt mondta: „A groteszk a legősibb művészi műfajok egyike. A lényege: egyszerre tragikus és nevetséges, reményt keltő és kétségbeejtő, kulcs az élet megközelítéséhez és eszköz olyan témák megvalósításához, melyekhez más műfaj közvetítésével aligha lehetne közel férkőzni…”
Fábri immár több mint 50 év távlatából is tökéleteset alkotott. Tökéleteset, elgondolkodtatót, szórakoztatót és maradandót. Ám az Isten hozta, őrnagy úr! mégsem foglalhatta és foglalta el az őt megillető helyét a magyar filmművészetben. Nem került be az úgynevezett Budapest 12 című listára, sem annak idején, sem később, mi több, a Magyar Művészeti Akadémia 2012-ben megkérdezte tagjait a legjobb magyar filmekről, és az 53-as listán, – amelyen egyébként 7 Fábri-film is szerepelt – nem kapott helyet Tóték története. Pedig ha engem, ha minket kérdeznek…
A film legendája nem csak a lelkünkben, a képzeletünkben él tovább. A valóságban is. merthogy az Eger környéki Szarvaskő lakói ma is büszkék rá, hogy ott dolgozott a Fábri-stáb. Venczel Verát, vagyis Ágikát évekkel ezelőtt meghívták és egy olyan transzparenssel fogadták, amelyre nagy betűkkel az volt írva: Isten hozta, Ágika! A helyiek megszámlálhatatlan anekdotát mesélnek a forgatásról, az egyik család tagjai például a saját nyári konyhájukat és kertjüket adták át a forgatás idejére. Ott épült meg a filmbéli ház, amelyet aztán egyszerűen lebontottak. A nyári konyha viszont még ma is meg van. Megannyi helybéli is statisztált a filmben és évekig büszkén mutogatták azt a budit, amelyben Tót Lajos menedéket talált az őrnagy agresszív, idegbeteg természete elől. Csakhogy a legendás árnyékszék egyszer valamikor leégett. Viszont még mindig megvan valahol, valakinél az a levél, amelyet Gyuri postás hozott a fronton hősi halált hal fiúk halálhírével – s amelyet a ma is ott csordogáló patakban dugott el.
Szombat volt, amikor bemutatták a filmet. Aztán néhány nappal később, 1969. december 4-én a magyar labdarúgó-válogatott Marseille-ben sporttörténelmi vereséget szenvedett Csehszlovákiától és nem jutott ki a következő évi, mexikói világbajnokságra. Az Isten hozta, őrnagy úr! mellett ez volt a másik szatíra abban az évben…
