Olyan volt nekünk a filmvásznon, mint egy szép, öblös pohárban kínált, pincehideg olaszrizling fröccs. Vagy egy tejszínhabbal telefújt karamellfagylalt. Az embernek jókedve lett tőle, s azt gondolta: lám, az élet mégiscsak szép!
Mert Terence Hill maga volt a derű a filmeken. A depresszió, a rosszkedv, a kilátástalanság ellensége. Pedig mély érzésű, rendkívül érzékeny férfi. Talán ettől is ragyogó színész, mert újra és újra elhitette velünk, hogy a bolondozás, a viccelődés, a komédiázás mindenre gyógyszer. Amikor 2016-ban elhunyt a legjobb barátja, akit Bud Spencernek hívtak, másodszor élt át súlyos traumát. Színésztársa 86 esztendősen aludt el örökre és a római városházán, nyitott koporsóban ravatalozták fel. Közben, hogy még szívfacsaróbb legyen a pillanat, a Különben dühbe jövünk című film zenéje szólt. A fülbemászó dallamok közepette vitték Bud Spencer koporsóját egészen a Montesantói Szűzanya Bazilikáig. Akkor érkezett meg Terence Hill, aki végigsírta a szertartást. S talán az járt a fejében, innentől kezdve már ő sem lehet ugyanaz az ember. Ekkor már ő is 76 esztendős volt, túl mindenen. Háborún, megpróbáltatásokon, rivaldafényen, halálközeli élményeken és folyamatos tapsviharon. Mert ezerszínű élet jutott neki.
1939-ben született Velencében, német anya és olasz apa gyermekeként. A családfő vegyészként dolgozott, és a világégés közepette a szászországi Lommatzsch-ban éltek, és ott próbálták átvészelni mindazt a borzalmat és szörnyűséget, amelyet azóta is Drezda bombázásaként említ a történelem. A képek, a rombolás, a pusztítás látványa, ma is sokkolja az embert. Drezdából gyakorlatilag semmi sem maradt. De a Girotti-család átvészelte ezt is, majd 1945-ben, a háború befejezését követően visszaköltöztek Olaszországba. A kis Mario két esztendő múltán egy Amelia nevű kisvárosban kezdett el tanulni. Ekkor még egy volt a lelkes és a világra rácsodálkozó gyermek közül, ám nem sokkal később már másképp tekintettek rá. Tudniillik Dino Risi, a híres olasz filmrendező egy strandon kiszúrta Mariót és azt mondta neki: lenne egy filmszerep-ajánlata. Naná, hogy a lelkes gyerkőc azonnal igen mondott. Onnantól kezdve kinyíltak a kapuk, és az egyik épp Rómába, az örök városba vezetett. Ott élt tovább a Girotti-család, miközben büszkeségük, a fiúk egyre több filmben kapott kisebb-nagyobb szerepet.
Ekkor még nem Terence Hillnek hívták. De Girotti néven is maradandót alkotott, éppen amikor a világhírű Luchino Viscontival, zseniális rendezővel dolgozhatott a Párduc című filmben. Mario nem csak olaszul, németül is tökéletesen beszélt, és megannyi spagettiwesternben kapott szerepet. Aztán 1967-ben jött az újabb fordulat, az Isten megbocsát, én nem című moziban együtt szerepelt egy bizonyos Carlo Pedersolival, aki nem csak színésztársa, hanem példaképe is lett, később pedig a barátja. Mindketten a római Lazio sportolói voltak, már csak ez is összekötötte őket. S később a számtalan film, a közönség szeretete, és a derű.
Mert ezt jelentette nekünk Girotti és Pedersoli. Vagyis Terence Hill és Bud Spencer. S hogy mikor lett Girottiból Hill? Nos, épp az első Bud Spencerrel való közös munka alatt, merthogy a producerek, – akik a mozi körül bábáskodtak és megannyi pénzt adtak a forgatásra -, válaszút elé állították: változtassa meg a nevét, legyen angolosabb, megjegyezhetőbb és különlegesebb. Odatettek elé egy 20 névből álló listát és azt kérték, másnapra döntse el, melyik lesz. Nos, ő a Terence Hill művésznevet választotta, méghozzá az édesanyja miatt, akit Hildegard Thiemenek hívtak, így legalább a kezdőbetűk megegyeztek a mamáéval.
Az évek és a filmek világsztárt faragtak belőle. De tett is a közönség és a kritika elismeréséért. Rendszeresen kaszkadőrök, dublőrök nélkül dolgozott. Előfordult, hogy egy igazi oroszlán mellett kellett feküdnie egy jelenetben, de nem kért dublőrt. Máskor ugyancsak az állatok királyával forgatott közös jelenetet, úgy ment be közéjük egy bottal a kezében, mintha igazi idomár lenne. De a magánéletben is bátor volt. Egyszer New Yorkban látta, hogy megtámadtak egy védtelen asszonyt, és szembeszállt a gazfickókkal, a saját életét kockáztatva, miközben késsel megsebesítették és majdnem belehalt az önfeláldozó akcióba.
Bud Spencerrel 18 filmben szerepelt együtt. Tudjuk kívülről a legtöbb vidám, bunyós, kedélyes alkotás címét, láttuk százszor, meg ezerszer. Azt viszont kevesebben tudják, hogy Terence Hill rendezőként is maradandót alkotott, négy mozifilm fűződik a nevéhez. Közülük talán a Lucky Luke a legnépszerűbb, de a Bunyó karácsonyig is igazi közönségkedvenc. Terence Hill 1967 óta él harmonikus kapcsolatban és boldog házasságban amerikai feleségével, akit egy spanyolországi forgatáson ismert meg. A családja és a filmezés mellett a motorozás az igazi szenvedélye.
Az immár 84 esztendős Terence Hill az ideje nagy részét Amerikában, egy vidéki ranchon tölti. Két gyermeket nevelt a feleségével, Jesst és Rosst. Az utóbbi a fogadott fiúk volt és 1990-ben, Új-Mexikóban hunyt el autóbalesetben. Az életvidám Terence Hill súlyos depresszióba esett, hosszú időbe telt, míg talpra állt, és visszanyerte alkotókedvét. Az utolsó igazán fontos dátum az életében 2018, amikor áprilisban bemutatták az új filmjét, Nevem: Thomas címmel, amelyet barátja, Bud Spencer emlékére forgatott.
Terence Hill, avagy a derű és a nevetés embere, akinek számtalan kellemes, filmes órát köszönhetünk, és akit sajnos sírni is megtanított az élet…
Boldog születésnapot!
