Próbáltak rajta segíteni. Kapott ételt, és még egy kályhát is felajánlottak neki. De Herpai Sándor életútja mégis tragédiába torkollott. A V’Moto-Rock egykori népszerű dobosa drámai körülmények között hunyt el.
„Nem bírom már sokáig…” Egy halk mondat, miközben valahová a semmibe nézett. Talán az unottan hömpölygő szürke Dunát bámulta. Talán máshol, egészen máshol jártak a gondolatai, amikor épp üdítővel kínálták. Beszéltek hozzá, féltően, gondoskodva, de már késő volt. Késő volt ahhoz, hogy megmentsék. Herpai Sándor, az egykoron ünnepelt rockzenész, a sármos dobos már zuhanórepülésben volt. Tegnap volt kilenc éve… Kilenc esztendővel ezelőtt szenzációként írtak az újságok a zenész haláláról. Fájdalmas, már-már megmagyarázhatatlan szenzációként. A férfi, aki egész életében azt csinálhatta, amit legjobban szeretett. A férfi, aki luxuskörülmények között élt, gyönyörű feleséggel, aranyos gyerekkel. A férfi, aki zseniálisan kezelte a hangszert, amelyet gyerekkora óta rajongásig szeretett. Mégsem kért már az életből. Mégsem bírta elviselni, az egymásba kapaszkodó hétköznapokat és nem látta maga előtt a jövőt. Talán már nem volt ereje ahhoz, hogy harcoljon.
Fotó: Arcanum/Rockinform
1954. február 3-án született Budapesten. Mindene volt a zene. A hatvanas évek beatkorszaka óriási hatással volt rá és egyfolytában arról álmodott, hogy majd ő is ott lesz a színpadon, miközben sikoltozó lányok nézik őt szerelmes szemekkel, s hallgatják ahogy játszik. Először gitározott. Divatos hangszer volt az: elől a frontvonalban, sóhajtásnyira a rajongóktól. Aztán a gimnáziumban megismerkedett az ő igazi szerelmével, a dobokkal. Az Operaház egyik ismert ütőse oktatta. És csak peregtek a kezében a dobverők, hát még amikor már jazz-t is játszott, mi több, felvették a jazz konzervatóriumba és a Bartók Béla zeneművészeti szakiskolába is.
És jöttek a bandák, egyik a másik után. A Meteor, a V’73, ahol már együtt játszott egy másik legendás zenésszel, Lerch Istvánnal, majd a legfontosabb esztendő következett a zenei pályafutásában. 1977, amikor is a Bergendy-együttesből elköszönő Demjén Ferenccel megalakították a V’Moto-Rock zenekart. Szupercsapat alakult, és mi zenerajongók lelkesen hallgattuk a dallamos rockzenét, a gyönyörűséges slágereket, a vérpezsdítő számokat. A V’Moto-Rock pillanatok alatt a népszerűségi lista élére kúszott idehaza. Herpai Sándor, a banda 1989-es feloszlásáig dobolt és megannyi telt házas koncerten, ilyen-olyan fesztiválon élvezhette a rockzenészek különleges életét.
Alighanem azok voltak a legjobb évek az életében. S talán úgy gondolhatta, az álmai útján jár és mindent elért, amit csak szeretett volna. Siker, hírnév, csillogás. Hogy mikor tört meg valami ott belül, legeslegbelül, az már soha nem tudjuk meg. Nem panaszkodott. Csak egyre csendesebb lett. De a zene sokáig életben tartotta őt. A Barbaro zenekarban érezte talán a legjobban magát. Úgy játszott, úgy szólaltatta meg a hangszerét, ahogy addig talán sohasem. A magánélete is tökéletesnek tűnt. Feleség, aztán a várva várt gyermek, Leányfalun éltek egy kétszintes házban, látszólag teljes harmóniában.
Aztán ahogy teltek az évek, a napsütést, az azúrkék égboltot egyre szürkébb, vastagabb, otrombább felhők takarták. Demjén Ferenc, a barát, a zenésztárs rémülten nyilatkozott róla: „Ismerősöktől hallottam arról, hogy pszichiátriára került, ahonnan megszökött. Én három-négy éve találkoztam vele utoljára, akkor jól volt. De barátoktól tudom, hogy évek óta folyamatosan romlik az állapota. Barátként sokan megpróbáltunk megoldást keresni a problémáira, de szerintem már csak orvos segíthet rajta…”
Fotó: Wikipedia/Vértes György
Akkor még kommunikált a külvilággal. Egy újságírói kérdésre azt mondta: „Jól vagyok…” Már egyedül élt, és legtöbbet egy padon ücsörgött Leányfalun. Mindig ugyanazon a padon. Olykor segíteni próbáltak rajta, vittek neki ezt, azt, de ő már valahol messze járt. Az alkoholba menekült, s talán valamiféle álomvilágba. Ugyanazon a padon találtak rá a rendőrök, de akkor már nem mozdult. A mentőautó szirénázva rohant a kórházba, de már nem tudták megmenteni az egykori zseniális dobost. Később több hír is megjelent arról, hogy összeomlott a keringése, leállt a légzése. Néhány nappal volt túl a hatvanadik születésnapján. Nem így kellett volna történnie. Egy nem annyira vidám, de elgondolkoztató történet, így Valentin-napon…
Nyugodj békében, Herpai Sándor!
