ILYEN BUTA JÁRVÁNYBAN EL NE PATKOLJON A VÉGÉN EGYIKÜNK: KAFFKA MARGIT ÉLETE

Legyőzni a félelmeinket. Életünk végig birkózunk ezzel. Hol győzelemre állunk, és tust kiáltunk, hol pedig a földhöz vág, olykor pedig vasmarokkal szorít a láthatatlan ellenfél.

Az ember már csak olyan, hogy kitalál mindent, a belső békéért: két-három kört fut a Margitszigeten zihálva, sétál, kaptat fel, s egyre feljebb dombon, hegyen, vagy épp csak bekap egy kedélyjavítót vagy felhörpint néhány pohár bort.  Pedig lenne ennél egyszerűbb módszer is, hallgatni Vivaldi gyönyörű muzsikáját egy napsütötte teraszon, becsukott szemmel.

Legyőzni a félelmeinket –  most különösen  nehéz. A járvány tombol körülöttünk, hónapok óta másról sem szólnak a hírek, mint a kórházban ápolt betegekről, a lélegeztetőgépre került honfitársainkról, s a napi halálozási adatokról. Lélekromboló időszak ez és nem könnyű megbirkózni vele. Száz esztendővel ezelőtt is ezt élte át az emberiség. Kaffka Margit félt. Nehezen tudott megküzdeni az egyre inkább rázuhanó világgal. S nem csak magát féltette, a gyermekét is. Lacit, a tizenkét éves fiút, aki a dévai internátusban tanult.

La Grippe. A spanyolnátha. Egy szó, amely olykor-olykor előbukkant a történelemkönyvekben sokkoló adataival, rémisztő történeteivel, ám az emberiség úgy volt vele, túl vagyunk rajta. S mi most a XXI. század elején szinte újraéljük mindazt, amit elődeink 1918 és 1919 környékén. A spanyolnátha elementáris pusztítást végzett a Földön és ez most nem valamiféle költői túlzás. A bolygónk teljes lakosságának körülbelül az öt százalékát gyilkolta meg. Kimutatták, hogy a betegség 1918-ban több áldozatot követelt, mint az első világháború. Két esztendő alatt több mint 20 millióan hunytak el szerte a világon. Európában két millió áldozatot követelt a járvány.

A spanyolnátha a világtörténelem második legtöbb áldozatot követelő járványa volt, csupán a XIV. századi pestisjárvány előzte meg. A különböző kutatások kimutatták, sőt már-már egyértelműen bebizonyították, hogy a betegség az Egyesült Államokbeli Kansasból indult el pusztító útjára, méghozzá úgy, hogy amerikai katonák zsúfolódtak össze vonatokon, hajókon és fertőzték meg egymást – aztán az egész világot.

Ezt mi most újra átélhetjük. Kaffka Margit rettegett a betegségtől. Olyannyira, hogy nem szállt fel a villamosra, kerülte az emberek társaságát, és rendszeresen egy Lizoform nevű szerrel mosott kezet. Otthon mindig kéznél volt az Aszpirin, mert azt gondolta róla, hogy talán hatásos lehet a vírussal szemben. Pedig nem volt ellenszer. A fia, Laci, az internátusban sem lehetett biztonságban. Mai fejünkkel a világjárvány közepette pontosan tudjuk, hogy sok gyerek együtt – az komoly gócpont lehet! Száz esztendővel ezelőtt sem volt másként.

Kaffka Margit vívódott, hogy elhozassa-e a gyermekét az internátusból, ugyanakkor félt a vele való találkozástól, merthogy kiderült, a közeli Temesvárott már tízezer beteg került ágyba. Az írónő akkoriban így írt a spanyolnátháról: „Ha már a háborút kiálltuk, ilyen buta járványban el ne patkoljon a végén egyikünk…” De a végzet elől nincs menekvés.

Az írónő újabb és újabb levelet írt a fiának és könyörgött neki, hogy maradjon Déván. Azzal érvelt, hogy Pesten tombol a járvány, egyre több a halott és nincs gyógyszer, nincs menekvés. Vonattal Pestre utazni kész öngyilkosság. Ám a történelem már csak olyan, hogy váratlan, kiszámíthatatlan. November közepén a román megszállás és a spanyolnátha-járvány fokozódása miatt egyszerűen bezárták az internátust. Laci kénytelen-kelletlen Budapestre indult. Ment az anyjához, biztonságot, szeretetet keresve. November 16-án érkezett a fővárosba, aztán a pályaudvaron átölelték egymást. A halál már ott állt közvetlenül mellettük.

Ady Endre „nagyon nagy íróasszonynak” nevezte Kaffka Margitot. Azt a nőt, aki szoros baráti kapcsolatot ápolt Kosztolányival, Babits-csal, Szabó Dezsővel, Balázs Bélával, Móricz Zsigmonddal. A Nyugat állandó munkatársa volt és olyan kultikus regényeket írt, amelyek még ma is hatnak, a Színek és évek valamint a Hangyaboly, a magyar irodalomtörténet kiemelkedő alkotásai. A nyugat nemzedékének fontos tagja, aki rövidke, ám annál tartalmasabb élete során valóban maradandót alkotott.

Apja főügyész volt ám korán meghalt, így a család meglehetős szegénységben élt. Ám a lány tanulni akart, és ment Miskolcra a szatmári irgalmas nővérek tanítóképzős zárdájába, majd Budapestre, az Erzsébet lányiskolába, ahol tanári oklevelet szerzett. Onnan visszament Miskolcra és tanított, közben pedig írt prózát, verseket, novellákat. Kétszer ment férjhez, először Fröhlich Brúnó erdőmérnökhöz – ám az nem volt igazi szerelem. Majd a válás után később Bauer Ervin elméleti biológushoz, Balázs Béla testvéréhez. Abbahagyta a tanítást és akkor már csak az irodalomnak, az írásnak élt.

1918 novemberét írtuk, amikor Hatvany Lajos bekopogott Kaffka Margithoz, nem ő volt az egyetlen vendég azon a napon, merthogy Schöpflin Aladár is tiszteletét tette ott. Később mindketten írtak erről az eseményről, és feljegyzéseikből kiderült, hogy Kaffka épp jó hangulatban van, és bizakodva tekint a jövőbe. Mintha eltűntek lettek volna a félelmei, a szorongásai. És akkor azt mondta: „Nincs többé katonaság, kórház, vidéki elszakadottság, rossz, férges szoba, szanaszéjjel, folytonos utazgatás zsúfolt vonatokban. Csend lesz és rend. És munka. Vagyok elég ember, hogy dolgozzam magamért és a fiamért…”

Emlékezetes este volt az. S nem csak a két vendég miatt – Laci a tizenkét éves fiú akkor mondta meg az anyjának, hogy fáj a feje. Iszonyúan fáj a feje. S a migrén nem múlt, onnan már nem volt megállás, nem volt visszaút. Másnap Kaffka Margit érezte ugyanezt, pokoli fizikai fájdalmak kínozták, és már nem bírt kikelni az ágyból. A sors, mintha csak fokozná a drámát, anya és fia együtt került be a kórházba. A túlzsúfolt klinikára. Magas láz, gyengeség, pokoli közérzet. Egy fal választotta el őket, külön kórteremben feküdtek. Az orvosok biztatták őket. Ám Kaffka Margit, ez az Erdélyben született, egyébként tűzrőlpattant, rendkívül tehetséges asszony egyre jobban elhagyta magát. És utolsó erejével át akart menni a fiához, de már képtelen volt rá, nem engedelmeskedett a teste. A tüdeje kezdte felmondani a szolgálatot, s közben fogyott az ereje, a lelke pedig tiltakozott a kiszolgáltatottság ellen. Öngyilkos akart lenni a kórházi ágyon, kést akart magába döfni, ám az utolsó pillanatban kicsavarták a kezéből így néhány pillanattal meghosszabbították az életét. December 1-jén úgy halt meg, hogy az ágya szélén ott ült a férje, aki fogta a kezét. Mindössze harmincnyolc esztendős volt. Laci másnap halt meg. Tizenkét esztendősen.

Hónapok múltán valahol megjelent egy írás Laci apja, Fröhlich Brúnó, Kaffka Margit első férje jegyezte, és ez teli s tele volt indulattal érzelemmel és arról szólt: óriási hiba volt bevinni anyát és a fiát arra a túlzsúfolt klinikára, amely tele volt fertőző betegekkel. Ha otthon maradnak, ha otthon próbálnak meggyógyulni, talán túlélhették volna…

Kaffka Margit temetésén Babits Mihály mondott búcsúbeszédet és többek között azt mondta: „Közülünk indultál, mindig hű maradtál mihozzánk, igaz ember és igaz író voltál miközöttünk – kedves írónk, kedves társunk és elhivatottabb közönségünk egy személyben. Asszony létedre ember voltál, mint kevesen…” Babits mellett Móricz Zsigmond is szót kért: „Kaffka Margit elment, mint jó anya, elvitte magával, megmentette egy kínnal teljes élettől egyetlen gyermekét, mint jó ember, itt hagyta mindannyiunk vigasztalására lelkének drága szülötteit: könyveit…”

Legyőzni a félelmeinket. Kaffka Margit egy pusztító világjárvány közepette birkózott ezzel az érzéssel. Azt tette, amit ma mi, valamennyien. Ő meghalt. Mi viszont talán majd újra tudunk nevetni holnap. Vagy holnap után…