Itt van az orromban az égett alumínium szaga. Cipelem magammal évtizedek óta. S bár meglehetősen kedvelem Givenchy és Valentino parfümjének illatát… mégis ez a kedvencem. Az égett alumínium szaga.
Látom magunkat, a családot, ahogy kézikocsit tolunk véges végig Szentendre főutcáján, rajta egy hokedli, egy kis sámli, lódenkabát, néhány lábos és egy kitömött szamár. Látom a földöntúli boldogságot is az arcunkon – szoba-konyhás, komfort nélküli lakásból átsétálni egy új lakótelepi otthonba, már-már földöntúli élménynek számított. S ott történt, abban a kétszobás, második emeleti lakban, hogy az első este, a legelső este apám a pincéből felhozott nagyjából három kosárnyi fát, begyújtott a fürdőszobában, a csendben várakozó alumínium bojlerbe. S a tűz, ahogy egyre inkább erőre kapott, duruzsolt, ropogott, pattogott ott bent, s közben olvasztotta az addig soha nem használt kályha alumínium borítását.
Fotó: Fortepan
Itt van az orromban az az illat. Az új, jobb komfortosabb élet illata. Gyerekként átélni egy ilyen változást, életre szóló élmény. Bekerülni egy közösségbe, a lakótelepi srácok és lányok közé, akik aztán barátsággal fogadnak, bevesznek a csapatba, és te csak focizol, kergetőzöl, hol szerelmes leszel, hol nem, és azt gondolod, hogy az a gondtalan gyermekkor az bizony majd örökké tart. Emlékszem az első szilveszterre az új kétszobás lakásban. Hat óra körül fürdés, az akkor már szokásosnak mondható égett alumíniumszaggal, nagyjából fél óra a meleg vízben, fröcskölve, ábrándozva, álmodozva, aztán jöhetett az egyetlen úgymond ünnepi ruha felvétele: élre vasalt szövetnadrág, bő, két számmal nagyobb, lötyögős, a szekrényből elővett, gondosan összehajtogatott fehér ing, és rá egy fekete-piros kockás mellényke. S a jólfésült haj.
Így vonultam be nagyjából hét óra körül a nagyszobába, és ültem le azzal a lendülettel a televízió elé. S vártuk, az ország lakóival együtt lelkesen vártuk a televízió szilveszteri műsorát. És volt abban minden, vicces konferanszié, látványos táncműsor, Hofi Géza zseniális monológjai. S persze láthattuk Antal Imrét, Kudlik Júliát, a kor sztárszínészeit – szerencsére volt belőlük bőven. Csendes szilveszter volt az, éppen olyan, mint az előző, vagy a három évvel azelőtti, és a kettő évvel későbbi. Akkoriban, a hetvenes évek elején még nem volt jellemző az utcabál, a tömegdemonstráció – az emberek fegyelmezetten ünnepeltek, óvatos koccintgatás otthon, baráti társasággal, a nagyszülőkkel, pezsgővel Éva vermuttal, jó esetben házi pálinkával. S persze virslivel.
Az évek mintha egymásba kapaszkodtak volna, az egymást másolták, csak a naptárak mutatták, hogy megint léptünk egyet előre – előre, a bizonytalanba. A nyarak úgy teltek, hogy lehetett menni a Balatonra, SZOT üdülőbe két hétre, gumimatracon, kacsás úszógumin himbálózni a magyar tengeren, falni, szinte zabálni a lángost, a palacsintát, a sült halat. S inni hozzá a csapolt Kőbányai világost, az enyhén savanykás Kövidinkát.
Fotó: Fortepan
Boldog békeidők. Erről az időszakról is írhatjuk ezt, a legvidámabb barakk volt Magyarország. A gulyáskommunizmus aranykora. A szilveszterek mégis valahogy bensőségesre sikeredtek. Mint egy második karácsony. Valahogy így éltük meg ezt. Nem a vad, duhaj mámorkeresés jellemezte azt az estét, sokkal inkább a családias jelleg, papa, mama, nagyfater, nagymuter, sógor, koma, unoka, nagynéni leste együtt a rekamién ücsörögve a szilveszteri tévéműsort, hogy aztán közben és leginkább másnap délelőtt megállapítsa: hát ez rosszabb volt, mint a tavalyi. A tavalyira is ezt mondták.
Pedig azokban az években Magyarországon az egy főre jutó klasszis színészek száma nagyobb volt, mint Hollywoodban. Csodálatos művészeket nézhettünk a korszak filmjeiben, a színpadokon, Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Básti Lajos, Páger Antal… és írhatnánk hosszan, hosszan a listát. El voltunk kényeztetve. S akkoriban még a futballisták is sztárnak, példaképnek számítottak, olyannyira, hogy olykor még úgynevezett szilveszteri műsorokban is szerepeltek. Furcsa visszagondolni azokra az évekre, mégis újra leírom: volt azokban az újévi köszöntőkben valami hihetetlen meghittség, ahogy összekoccantak a poharak éjfélkor, ahogy állt enyhén pityókásan a fater meg a nagyfater, a Himnuszt hallgatva, ahogy összeölelkeztek az egész évben perlekedő, egymást néha a pokolba kívánó házaspárok. Ahogy mindig azt gondoltuk, azt gondolták, hogy jövőre bizony jövőre minden jobb lesz, sokkal jobb. Aztán talán jobb is lett. Valamelyest jobb lett.
Látom ahogy Antal Imre egyszer csak előbukkan a függöny mögül, mintha csak egy varázsló penderítette volna oda. És ő köszöntötte a nagyérdeműt, talán az Erkel Színházban, s persze a tévé előtt ülőket, és olyan is volt, hogy Kellér Dezső mondta a magáét, vagy Arkagyij Rajkin. Némi kritikai realizmussal a mondataiban. Némi kritikával a rendszerrel szemben.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Afféle összekacsintás volt ez, hogy mi pontosan látjuk a hibákat, tudjuk, hogy jobbá kellene tenni mindent, de tényleg mindent, s a közönség nevetett, hahotázott, ha mást nem, kínjában. Mégis szerettük azokat a szilvesztereket. Ahogy vágtatott az óra, este nyolcról kilencre, aztán tízre, majd közeledett az éjfél felé, az emberben csak nőtt és nőtt a vágyakozás, a reménykedés, hogy 1971-ben, 1973-ban, 1978-ban, majd minden sikerül. Minden, amiről álmodoztunk. Pedig a mi álmaink azokban az években leginkább csak centiben mérhetők voltak: talán legyen egy lakás, egy lakótelepi lakás, legyen benne meleg víz és ne a pincéből keljen felhúzni a fát a fürdőszoba alumíniumbojleréhez. S persze jó lenne nyáron lemenni a Balatonra, végre megvenni a Trabantot, a Wartburgot, vagy a Skodát.
Ilyen álmaink voltak. A merészebbek Levi’Strauss farmerre és egy vadonatúj Led Zeppelin lemezre vágytak. Mai fejünkkel visszagondolva mesebeli világ volt az, s ha valahol megérzem az égett alumínium szagát, újra átélem mindezt a korszakot, amikor a körzeti orvos egyszer csak munkásőr egyenruhában gyakorlatozott a Szada melletti rekettyésben, amikor előbb kisdobos, majd úttörőnyakkendőt kötöttek a gyerekek nyakába és azt énekeltették velük, hogy: „Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám…”
S amikor minden egymást másoló szilveszter mégis új reménnyel töltött el bennünket. Boldogabb új esztendőt nekünk, magunknak, valamennyiünknek!
Az égett alumínium illata pedig elszállt, eltűnt. Talán mindörökre…
