A csónakról akartam kérdezni, drága Lópici Gáspár. A csónakról, ami ott állt, fejjel lefelé a kerítés mellett a kertben. Kíváncsi lettem volna rá, hogy hányszor szelte végig az élet óceánját ezzel az ütött-kopott lélekvesztővel. Lestem, ahogy bementem a kertbe, gyönyörködtem benne, mert pontosan tudtam, hogy ez több, sokkal több az önök számára, mint egy fából készült vízi alkalmatosság – talán a szabadság, a kikapcsolódás, az élet szeretetének a szimbóluma.
A csónakról akartam kérdezni, drága Lópici Gáspár, és remélem, nem sértem meg vele, ha így hívom, ha így becézem, mert tudom, hogy rajongásig szerette ezt a szerepet. De aztán nyílt az ajtó, a rákosligeti ház ajtaja és én beléptem, ott állt Jolán asszony, s persze ön, a háttérben, mint a ház ura és én elhallgattam. Nehéz volt megszólalni, a szegénység látványa, a kiszolgáltatottság érzése, az öregkor illata ott burjánzott a levegőben.
Hallgattam három percig, s amikor már kezdett kínossá válni a csönd, egyszer csak azt mondtam önnek: „Igyál labanc, igyál…” S onnantól kezdve együtt nevettünk, szinte kacagtunk, s már tudtuk, hogy itt nem lesz kínban, keservben született, nyögvenyelős interjú, mert csak repülünk vissza az időben mind a ketten. Ön, az imádnivaló karakterszínész, én pedig a néző, aki átéltem és rajongásig szerettem mindazt, amit alakított. Vagy inkább akit alakított.
Fotó: Fortepan/Ráday Mihály
A fejjel lefelé fordított csónakról akartam kérdezni, drága Lópici Gáspár és nem gondoltam volna, hogy néhány héttel később ez a rohanó idő által megtépázott ladik majd leginkább az Akherónon, az alvilág folyóján csorog majd végig és leginkább Dante mondatai passzolnak hozzá: „Meg fogod rendre tudni, mihelyt az átkos Akherón folyóra fogunk ez út végéhez érve jutni…”
Az alvilág folyójára a fia kormányozta a csónakot. Április elején történt mindez. Mentem önhöz, drága Lópici Gáspár, hogy megírjam, világgá kürtöljem a kiszolgáltatottságukat, s azt a nyomort, amibe az élet vagy legalábbis az életkörülmények taszították önöket. Mentem oda lelkesen, hátha segít majd a leírt, kinyomtatott mondat, hátha összefog a világ vagy legalább is a filmvilág és kirángatja önt a családjával együtt a szegénységből.
Naiv gondolat volt. Sokkolt a látvány. A rideg, nyers, szürke falak, rajta néhány oda nem illő graffitivel, a limlomok tárháza, a bútor nélküli komforttalanság, a víz nélküli fürdőszoba – a szeretet nélküli élet. Bár utóbbit óvatosan írom le, hiszen ön és Jolán asszony évtizedek óta úgy kapaszkodtak egymásba, mint két öreg tölgy a lassan hömpölygő folyó partján, amelynek a lombkoronája szorosan összeér. Az ember szíve szakadt belé.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
A csónakról akartam kérdezni, drága Lópici Gáspár. Aztán ahogy megláttam és végre volt erőm beszélni abban a rákosligeti házban, a Tenkes kapitányát hoztam szóba, az imádott filmsorozatot. Az egész gyerekkorom úgy telt, hogy vasárnap délelőttönként vártam, hogy Vujicsics Tihamér csodálatos zenéje megszólaljon, s ahogy a kapitány, no meg Buga Jakab vágtasson mezőn, dombon át egészen az idők végezetéig.
„Igyál labanc, igyál…” És ön ivott abban az emlékezetes jelenetben, ott a borospincében. Aztán lovagolt és nem csak a Tenkes kapitányában, hanem a Bors című sorozatban. Naná, hogy lovagolt, hiszen ön volt Sipos úr, a zsoké és én a mai napig nézem ezt a sorozatot, már persze, ha valahol rábukkanok. Közel sem az ideológia, sokkal inkább a színészek, a felejthetetlen színészek játéka tette emlékezetessé ezt a filmet. Sztankay István, Antal Imre és ön, Sipos úr!
Idén áprilisban töltöttem el nagyjából fél órát a rákosligeti házában. Beszélgettünk sok mindenről, a győri színházban töltött esztendőkről, a karakterszerepekről, a reklámfőhős státuszáról, amikor is mindenkit lottóvásárlásra buzdított. S persze szóba került az utca hírmondója is, az a Lópici Gáspár, akit nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek is rajongásig szerettek. Vagy a piócás ember. Az Indul a bakterház kultikus mű, száz év múlva is az lesz.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika
Álltam ott a házában áprilisban, és fogalmam sem volt róla, hogy egy hónap múlva már leginkább a két Darmsatdter drámája lehetne itt a téma, az éjszakai harc, a nappal folytatott küzdelem, a folyamatos csata apa és fiú között, amelynek a végén a fiatal Darmsatdter négyszer szúrja mellbe egy éles késsel a saját apját, és az öreg Darmsatdter, mintegy válaszként már alig-alig tántorogva, vérbe fagyva valahonnan fegyvert kerít és két golyót lő a fia szívébe.
Májusban már erről beszélhettünk volna. De a két Darmsatdter tragédiája nem passzolt volna az önök drámájához, drága Lópici Gáspár. Tudniillik a fia hiába ragadott a kezébe egy kalapácsot és ütött, ön bizony nem lőtt volna vissza. Sem fegyverrel, sem szóval. Annyira imádta, rajongásig szerette a saját gyermekét.
A csónakról kérdeztem volna, drága Lópici Gáspár, s persze az elszaladt nyolcvankét esztendőről, a filmszerepekről, a színházi munkáiról, s ha lett volna időnk, tán még könyv is születhetett volna a meséiből, az anekdotáiból, a sztorijaiból. Ahogy a Tenkest forgatták Siklóson a hatvanas évek elején. Ahogy a Bors Máté epizódjai kerültek filmszalagra a hetvenes évek elején. Mennyi és mennyi felejthetetlen pillanat. Egy életmű filmkockái.
Áprilisban még a halványzöld csónakot bámultam a kertben, májusban már a színtelen, leginkább szürkébe hajló urnát néztem, ahogy leengedik a földbe az ön hamvaival s ahogy beteríti, szinte bebugyolálja földdel. a rögös, kemény földdel az élet. Vagy a halál.
Fotó: Arcanum/Magyar Nemzet
Ott voltam a temetésén, távolról egy öreg tölgy árnyékából figyeltem, ahogy több százan búcsúztatják, beszédek hangzottak el. Méltatták a színészi képességét, a tehetségét, a szorgalmát, a nemes értelemben vett egyszerűségét, a tisztaságát, és néztem, ahogy a felesége Jolán némán, megrendültem búcsúzik öntől, ahogy ez a tehetséges szobrászművész megpróbálja megbeszélni magában, hogy immár nincs társa, nincs aki vigyázzon rá. Lestem a megrendült tömeget, de nem volt ott mindenki, az egyik szereplő afféle negatív főszereplő hiányzott a szertartásról – a fia, aki akkor már előzetes letartóztatásban volt, a gyanúval, hogy megölte önt.
S most, hogy már a karácsonyon is túl vagyunk, még mindig nehéz írni erről. Írni a családi drámáról, s írni arról, hogy az özvegy, az egyedül maradt özvegy immár menekülni kényszerült a saját otthonából, mert életveszélyesnek nyilvánították. A sors olykor brutális forgatókönyvet ír: ön, drága Lópici Gáspár immár egy görög tragédia főszereplője, s a nézőnek, nekünk folyamatosan az az érzésünk, hogy nincs feloldozás. A bűn és bűnhődés nem adhat megnyugvást.
Ott van immár az üresen maradt ház Rákosligeten, s ott a kertben a csónak. De már nincs élet az épületben, nincs evező a ladikhoz – az olykor brutális élet eltüntette a szereplőket. De ön, drága Lópici Gáspár mégis itt van velünk, bennünk.
Az utca hírmondója, aki csak mondja és mondja a magáét. S mi tudjuk, hogy ez az igazság, a körülöttünk lévő fájdalmas, megbolondult világról.
Az egyetlen igazság…
