Ugyanannyi esztendőt kapott a Teremtőtől, mint a nagy példaképe, Bartók Béla. Mindketten 64 évesen indultak a Mennyország felé, pedig még bőven lett volna dolguk itt, lent a Földön. Kocsis Zoltán készült a nagy útra: úgy engedték ugyanis haza a kórházból, hogy gyógyíthatatlan beteg.
A ház, a Szent István körút és a Visegrádi utca sarkán. Az épület, amelyben különleges események zajlottak. S a lakók többségének fogalma sem lehetett róla, hogy fent, a harmadikon, zenetörténelmet írnak. Hogy egy kissrác, mintha csak egyenesen a Jupiterről csöppent volna ide, olyan dolgokat csinál, amelyre nincs magyarázat. A lakás mindössze hatszor hat méter alapterületű volt. Egy szűkös albérlet, amelyben négyen laktak a nagymamával együtt. Az élettér, amely meghatározza a hangulatunkat, s talán a jövőnket is. Amely erőssé tehet, elszánttá, vágyakozóvá, hogy többet, sokkal többet is ki lehet harapni majd az élet tortájából.
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás
Hogy mi járhatott akkoriban az aprócska Kocsis Zoltán fejében, az nagy kérdés. Egy valami viszont biztos: az álmodozások helyén dallamok lehettek, hangok, egyik a másik után. A harmadik emeleten lakott egy zongoratanárnő is és amíg a szülők dolgoztak, az aprócska Zoltán nála töltötte az idejét. Nem a zene, vagy a hangszer miatt, sokkal inkább azért, hogy valaki vigyázzon rá. És játszott ott, abban a lakásban két lány, a zongoratanárnő gyermekei, de hiába nyüstölték, püfölték a zongorát, a hangok csak nem akartak harmóniává összeállni. A zongoratanárnő talán egy unalmas hétfő délelőtt mondhatta azt elkeseredésében az ott tébláboló Zoltánnak, hogy próbáld meg te is fiam! És ő játszani kezdett.
De úgy, hogy az angyalok ott fent valahogy egymásba karoltak, az emberek lent az utcán, ha hallották volna, megállnak, és tátott szájjal figyelnek. Valamelyik lelkes szomszéd is hallhatta a muzsikát, és szólt, Viski János zeneszerzőnek, hogy ugyan már, látogasson el ebbe a harmadik emeleti lakásba és hallgassa meg amit ez az aprócska gyerek a hangszerrel művel. A férfi megtette, s meghallgatta a fiút. Sokáig nem szólt egy szót sem, majd méltóságteljes hangon, az ablakon kinézve csak ennyit mondott: „ezt a gyereket kötelességetek innentől kezdve taníttatni…”
A szülők örültek is, meg nem is. Lilla, az édesanyja mindent megtett azért, hogy a szűkös életük olykor kitáruljon, mint egy színes szélesvásznú film. Mert szűkösen éltek. Az apró Zoltánnak bölcsőként például egy fiókot használt, egy kipakolt, üres fiókot. De Lilla, az édesanyja akkor már elszánt volt, és csak annyit mondott: „innentől kezdve még kevesebb kenyeret eszünk…” Még nehezítette az életüket, hogy a kis Kocsis Zoltán beteges gyerek volt. Reumatikus gyulladások, tüdőgyulladás, fülgyulladás szomorították a gyermekkorát, egyik orvostól rohantak a másikig, egyik kórházból cipelték a következőig. Amúgy is kilógott a sorból. A kortársai egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. Mert amíg az osztály, a társaság tagjai futballoztak, a lányokról beszéltek, ő nekiállt, hogy Beethovenről meséljen nekik. Hiába…
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Kocsis Zoltán 11 esztendősen már a Bartók Béla zeneművészeti szakközépiskola zongora-zeneszerzés szakos diákja volt. Aprócska gyerekként a kamaszok között. Még mindig csak 16 éves volt, amikor felvették a Zeneakadémiára. Csodájára jártak. Nézték őt, ezt a vékonyka, törékeny gyereket, hogy honnan az erő, amely valósággal kirobban belőle a hangszeren keresztül. Aztán egyre többször használták a csodagyerek kifejezést. De Kocsis Zoltán nem értette, hogy mi ez a felhajtás körülötte, hiszen ő csak játszott. Játszott úgy, mintha a jó Isten arra teremtette volna az ujjait, hogy a billentyűkkel varázsoljon. De több volt ez, mint varázslat: a mindenség dallamai szólaltak meg a kezei által.
Még ekkor is nélkülözött a család, így az édesanyja egy napon bekopogott Kadosa Pálhoz, a Zeneakadémia elismert tanárához, és azt mondta: „Segítsen, hogy az életük valóban élet legyen.” Esztendő múltán megjött a kiutalás, a család beköltözhetett egy új panellakásba. Boldogok voltak, de hamar kiderült, egy lakótelepi lakásban képtelenség úgy megszólaltatni egy zongorát, hogy a szomszédok alul, fölül és oldalt ne kezdjenek el dörömbölni, rossz esetben kiabálni. Az egyik legjobb barátja egyszer arra kérte a fiatal zongoristát, hogy játsszon neki, mire ő azt felelte: ahhoz le kell cipelni a hangszert a térre, hogy ne zavarjanak senkit. A panellakás ha mesélni tudna…
Hosszú ideig éltek ott. Talán lecsóillat volt a lépcsőházban, talán üvöltöztek a liftben, talán telefirkálták a falat, de ez mit sem zavarta Kocsis Zoltánt, aki akkora már híres ember volt. Alig húsz évesen már folyamatosan külföldre utazott, és fellépett a leghíresebb koncerttermekben. Együtt zenélt a világ vezető zenekaraival és senki sem csodálkozott, amikor 25 évesen, mindössze 25 esztendősen Kossuth-díjat kapott. A zene volt az élete. S talán azt gondolták róla, hogy a zene lesz a kizárólagos szerelme is. Ám két tanítványa is főszereplővé vált a dallamok mellett. Az első felesége Hauser Adrienne volt, aki két gyermekkel ajándékozta meg. Ő is zongoraművészként vált ismertté, elsősorban Kocsis Zoltán tanításainak, instrukcióinak köszönhetően. Később azt nyilatkozta a kapcsolatukról: amikor megismerkedtünk, tizenhat éves voltam. Belegondolni is rossz. Eljöttem Mátészalkáról, nem voltak velem a szüleim és hirtelen egy ilyen zseni vonzásába kerültem. Nem lehetett ellenállni neki. Akkoriban teljesen úgy zongoráztam, mint Zoli. Utána kezdtem csak felnőni, akkor alakult ki a személyiségem.”
Különváltak, ám jött Tóth Erika, aki szintén a tanítványa volt, és ő is két gyermeket szült Kocsis Zoltánnak. Annak a művésznek, aki 1997 őszétől a haláláig vezette a Nemzeti Filharmonikus Zenekart. Kemény ember hírében állt. Makacs, maximalista ember hírében. Nem mindenki rajongott a munkamódszereiért. Egyszer azt mondta róla valaki: „Ami a próbákon zajlik, az néha tényleg sok. De Zoli észre sem veszi. Egyszerűen türelmét veszti, ha többször kell valamit elmagyarázni…” Tudta, hogy támadják, hogy kritizálják, és mindig azzal érvelt, hogy itthon védik a gyengébbeket, pedig ezzel csak a színvonalat rontják.
Sikerek itthon és külföldön, folyamatos munka, folyamatos alkotás, ám a szervezete jelzett. Először 2012-ben, a mikor Pécsett lett rosszul egy Bartók zongoraversenyen. Egy mellkasi CT mutatta meg, hogy aortarepedése van. Súlyos szívműtétje után felépült, ám már nem bírta úgy az iramot – az élet iramát. 2016-ban gyógyíthatatlan betegséget állapítottak meg nála. A kórházból hazaengedték, mondván: menthetetlen. Még abban az évben, november 6-án aludt el örökre, az utánozhatatlan zseni, aki, ha kedvesebb vele a sors, ma ünnepelte volna a 70. születésnapját. Tehetségből rengeteget kapott, évekből sajnos kevesebbet.
Nyugodj békében, Kocsis Zoltán!
