Forró nyári nap volt. Mintha megfőtt volna a levegő is, semmi és senki nem mozdult. Aztán csöngött a telefon, idegesítően, türelmetlenül. S a hang csak annyit mondott, Kolo rosszul lett edzés közben, újra kellett éleszteni.
Az a nap, az a júliusi nap ettől kezdve már nem a biztonságról szólt, sokkal inkább a tanácstalanságról, az értetlenkedésről, a döbbenetről. A kiabálva feltett, kétségbeesett kérdésről: de hát hogyan, és miért?
Nem volt csúcsforgalom, viszonylag gyorsan oda lehetett érni a csepeli Duna-partra. Ahol, mintha valami filmet forgattak volna… Férfiak és nők álltak dermedt mozdulatlanságban, és bámulták a vizet. A szürke, koszos, lassú sodrású Dunát. A mentő akkor még ott állt a parton. Mintha az is csak valami díszlet lenne, egy felkavaró jelenet kelléke. Kolonics György a mentőben feküdt mozdulatlanul. Élettelenül. A bivalyerős, kétszeres olimpiai bajnok. Atlanta és Sydney győztese, a többszörös világbajnok éppen edzett azon a júliusi napon. Egy nap a sok közül, gondolta reggel, lenyomja a melót, felfalja a távot, uralja a Dunát, és varázsol majd a lapáttal. Úgy ahogy szokott. Egy nap a sok közül. Harminchat esztendősen akár hátra is dőlhetett volna, de ő inkább a pekingi olimpiára készült.
Mintha még mindig bizonyítania kellett volna. Valami hihetetlen belső erő vitte őt előre a vízen, és szárazon egyaránt. Erre mondják, hogy őserő, és Kolóban, ahogy mindenki becézte őt, valóban ott lakozott a kiapadhatatlan energia. Kenukirálynak hívták, de ő nem kért a titulusokból, az ajnározásból, a sztárolásból. Megmaradt egyszerű, hétköznapi srácnak, akinek ha épp olyan kedve volt, két olimpiai aranyérem is díszíthette az izmos mellkasát.
Egy nap a sok közül. Így kelt fel Kolo azon a júliusi reggelen, jókedvűen, tele tervekkel, tele élettel. A Duna, az a levegő, az öntörvényű folyó és a hajók látványa mindig adrenalinlöketet adott neki. Erre született, erre teremtette őt a jó Isten. A kenulapátot megmarkolva haladni előre az örökkévalóság felé. Jól haladt, jó, gyorsan, precízen szelte a vizet. Az edzés éppen úgy zajlott, ahogy eltervezte, a bemelegítés után nekilódult, beletérdelt a világ legszebb, legkülönlegesebb csónakjába, és jelképesen elindult Peking felé.
Sokadszor. Fegyelmezetten. A győzni vágyás semmihez sem hasonlítható érzésével. De… valami történt. Valaminek történnie kellett ott legbelül. Mintha a teste önálló életre kelt volna, mintha a szíve ütemtelenül verte volna a ritmust, mintha a világ kezdett volna kifordulni a sarkából. Még soha nem érezte ezt. Még soha nem érezte ezt a kiszolgáltatottságot. Evezni próbált, menni és menni előre, de már nem volt hozzá ereje. Még láthatta a fodrozódó folyót, még láthatta a fákat a parton, a fákat, amelyek mintha meghajoltak volna előtte, aztán a sötétség beborított mindent.
Az ezerszínű világ komor feketére váltott. Kolonics György a hajóban lett rosszul – a hajóban, amely az élete volt. Az élete, s immár a halála… De akkor ezt még nem lehetett tudni. Riadt kiabálások hallatszottak a csepeli Duna-parton, tán valaki felsikított, a parton összeszaladt mindenki, a vízben a sporttársak mintha a süllyedő Titanichoz eveznének, úgy közelítették meg gyorsan Kolo kenuját. Az akkor már ájult, mozdulatlan sportember hajóját.
Minden váratlanul, előzmények nélkül történt, sokkolva a csepeli Duna-part kajakos közösségét. Valaki mentőért telefonált, aztán Kolo kenuját a partra vezeték, az ájult bajnokot pedig a földre helyezték. Megkezdődött az újraélesztés, harc a lesből, sunyi módon támadó halállal. Ott állni a néma, tehetetlen tömegben, és végignézni egy ember haláltusáját. Soha nem gyógyuló seb a léleknek. Aztán a mentő, mint valami reménysugár, elindult Koloval. A nap perzselve nézte végig a drámát, és a távolodó mentő ablakán megcsillant, visszatükröződött a fénye. Aztán elhalványult.
Kolonics György akkor már nem élt. A szíve, a makkegészségesnek hitt szíve, amely megannyi sikerhez, felejthetetlen pillanathoz segítette, felmondta a szolgálatot. Nem bírta az élet tempóját. Kolo az igazi példakép, az imádnivaló, nagyszerű srác, mindössze 36 esztendőt kapott a sorstól. Sűrű volt az a harminchat év, sűrű és sikeres, de a java, az élet sava-borsa, a sport utáni civil lét még hátra lett volna. Ennek már 14 éve. Kolonics György ma lenne 50 esztendős. Mindössze 50…
Nincs igazság a Földön!
