ÉNEKELD MÉG EL AZ ANGYALLÁNYT!: REMÉNYKEDŐ LEVÉL LERCH ISTVÁNNAK

Az Angyallányt énekeld majd el, István! Az Angyallányt, mert az teli s tele van érzelemmel és hát, ha majd a színpadon állsz…

Ha egyszer újra a színpadon állsz, jó lesz majd végigkiabálni, dalolni, sírni azt a dalt. Sírni, hogy itt vagy és élsz! Mert féltettünk nagyon! Jöttek a hírek, egyik rémisztőbb volt, mint a másik. Agyvérzésről írtak veled kapcsolatban, súlyos sztrókról, rosszullétről, szirénázó mentőről és életmentő műtétről.

Hiszen még alig múltál hatvan, aztán tessék, a halál ott szimatolt, ott leskelődött körülötted. Négy éve történt mindez és azóta mintha egy másik bolygón lennél. Kerestünk. Kerestünk hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre. Hogy majd egyszer csak mutatja azt a finom vonású arcod a kamera, és te mosolyogsz kisfiúsan, ahogy szoktad és azt mondod: kösz, jól vagyok! De talán tényleg jobban vagy. Hinni akarunk benne, István – hinni akarunk benned! Sőt, kapaszkodunk beléd, mert olyan hihetetlen erős élni akarással áldott meg a teremtő. Amikor 2017 januárjában az intenzív osztályra kerültél, már kongatták a vészharangot. Pedig az még csak a kezdet volt, a te pokolra szállásod, élet-halál küzdelmed nyitánya. Agyvérzéssel vittek be, súlyos, komplikált eset volt az orvosok számára, ám az a valami ott, bent, még egyszer próbára tett, újabb agyvérzést kaptál.

Egy is borzalom, nem hogy kettő. S jött a két életmentő, majd az úgynevezett korrekciós koponyaműtét. Még leírni is borzalmas. Átélni maga a rémálom. S talán te is így élted meg mindezt, mintha csak álmodnád, mintha csak egy hosszú-hosszú verejtékes, forgolódásokkal teli, véget nem érő álom lett volna az a 38 hónap bent a kórházban. 38 hónap ágyhoz kötve, kiszolgáltatva, élet-halál közt lebegve.

Enikő, a feleséged végig ott volt melletted, fogta a kezed, simogatta a fejed és beszélt hozzád. Beszélt akkor is, amikor te csukott szemmel, mozdulatlanul feküdtél és semmire sem reagáltál. Mintha csak a tested lett volna ott és a lelked, amely varázslatos dalokat írt, már távol, egészen távol lenne. Hogy is mondta Enikő? „Azok után, hogy az orvosok lemondtak róla, csodának tartják, hogy életben maradt. Nekem már az is boldogság, hogy esténként együtt nézünk filmet és éjszaka mellettem szuszog…”

Az ember olykor a legapróbb jelektől is boldog lesz. Mert csodaként éli meg, ami korábban természetesnek tűnt: közelről érezni a másik illatát, újra odabújni hozzá, vigyázni rá, tán még a saját életénél is jobban. De Enikő folytatta: „Tudom, hogy többé nem lesz olyan az életünk, mint régen, de hasonló még lehet. Hiszen István egyre több dologra képes egyedül, sokat nevet, viccelődik. Várjuk a járvány végét, hogy jöhessenek a barátok és a szeretteink, akikkel most még csak interneten keresztül beszélhetünk…”

Négy év után újratervezni a közös jövőt. Még ha csendben, visszafogottan, pianóban is. Tervezni a közös jövőt, tán egy szűk lakás, egy beszűkült élettér keretein belül. De ha erős a kötelék, mindennél erősebb a szeretet, akkor nem kell luxusutazás, csillogó-villogó háttér, vagy fényűzés a mindennapok harmóniájához. Elég az együttlét. És jöhetnek a barátok is, mert Enikő már szinte boldogan mesélte: „Két közös barátunkkal meglátogatott Charlie és hatalmas tálca süteményt, no meg a legújabb cd-jét hozta ajándékba. Gyönyörű napsütés volt, amikor jött, és mi a teraszon ülve, még énekeltünk is közösen egy dalt, még István is velünk dalolt…”

Charlie az igazi jó barát. Charlie, aki állítólag a koncertjein rendszeresen köszönetet mond Lerch Istvánnak, a réges-régi barátságukért és a dalokért, amelyeket neki írt. És Charlie is boldogan mondta: „Amikor újra láttam otthon Istvánt, végig mosolygott, szinte boldognak tűnt, együtt énekeltük az egyik imádott dalt. Az légy, aki vagy… ezt daloltuk, a mi nótánkat…” És egy másik legendás zenész, az ugyancsak súlyos betegségen átesett kiváló dobos, Solti János is egyre többször keresi már István társaságát. Az ő figyelmességük, szeretetük tartja a lelket a zseniális muzsikusban. Enikő szerelme mellett persze. S ez a csodálatos nő minden erejével azon van, hogy a körülményekhez képest elfogadható életet biztosítson párjának. Kapott egy bébi őrt, amelyen keresztül mindig szemmel követheti az imádott férjét.

Énekelj majd egyszer nekünk újra, István! Mert most még elfáradsz, a mozgás is nehezedre esik, a szavakat is keresned kell sokszor, de élni akarsz, és ez a legfontosabb. Mert az a pályafutás, ami mögötted van, az példaképpé tesz téged! A több mint tíz évig tartó V’Moto-Rock-korszak, az első feleségednek, a legendás énekesnőnek, Kovács Katinak írt dalaid. És a megszámlálhatatlan sláger Cserháti Zsuzsának, Szűcs Judithnak, Koncz Zsuzsának, Malek Andreának és persze Charlie-nak. Vajon a kórházban pörgött-e a film, a múltad filmje? Emlékeztél-e a 38 hónap bezártság alatt a V’Moto-Rock bulikra? Vagy a nagykoncertre, ott a Budapest Kongresszusi Központban? S persze a hatvanadik születésnapi bulidra, a Művészetek Palotájában?

A finom lelked finom muzsikát eredményezett. S ebbe csapott bele durván az élet. De nekünk mindig ott ülsz majd a zongora, az orgona, a szintetizátor mögött. És látunk majd becsukott szemmel is, ahogy Demjén Ferenc énekel majd a mikrofonba. S persze látunk, hallunk Rózsi nélkül is, ahogy már te hangodon szólalnak meg azok a gyönyörű számok: Gyertyák, Jég szív, a Gyere és szeress! És az Angyallány… Sok mindent köszönhetünk neked, István! Énekelj még nekünk!

Mert ez az életed. Mert ez az életünk…