Halkan kopognék. Megilletődötten állnék az ajtóban, kezemben egy tortával. De nem akármilyen torta lenne az: sóskaramell. Mellé vérszínű málna, hozzá omlós, finom piskóta és rá sok-sok tejszínhab.
S persze vinném zacskóban, gondosan a gyertyákat. A 95 gyertyát. Halkan kopognék, s ha beengedne, drága művésznő, csak annyit mondanék: a jó Isten éltesse kilencvenötödik születésnapján! Ha valóban beszélgethetnénk, nem kérdezném a titokról. A hosszú élet titkáról. Mert nincs ilyen. Pontosan tudom. Apámat novemberben veszítettem el, 93 esztendős volt. Nincs titok, drága művésznő. Csak szeretni kell az életet, s ha az élet épp jókedvű, viszontszeret bennünket.
Fotó: Fortepan/Hunyady József
Ha beszélgethetnénk, inkább arra kérném, hogy meséljen akár reggelig a XX. századról, amelyet szinte végigélt, s amely az emberiség történelmének egyik legfájdalmasabb, ugyanakkor legizgalmasabb időszaka volt. Milyen lehetett gyerekként a két háború között, a békebeli Magyarországon élni? Milyen lehetett végigmenni a városon, nézni, ahogy a grundok helyén házak, újabb és még újabb házak épülnek? De szinte hallom, ahogy elérzékenyülve mesélné, amit korábban mondott: „A szüleimmel úgynevezett barlanglakásban laktunk. Emlékszem, ha nagy eső volt, befolyt a víz, a szomszédok segítettek kilapátolni. A sok nedvességtől persze a fal is penészedett…”
Aztán pillanatnyi csönd lenne közöttünk, és folytatná ezt a kalandregényt, amelyet a Teremtő rendezett. És talán halkan folytatná, elcsukló hangon, hogy svábok voltak, s mint ilyenek, elvesztették az otthonukat, és a kitelepítés könyörtelen végzete csapott le a családra. Majd talán még halkabban, talán már suttogva mondaná: amikor a szülei elváltak és az anyjával maradt, akkor sok pofont kapott. Nagyobbat, kisebbet, erősebbet, gyengébbet. Megedzette az arcát, és még inkább a lelkét ez a könyörtelen érintés. Olyannyira megedzette, hogy… „Talán azért lettem kemény nő, még a hangom is, mert ezt hoztam otthonról. De ez persze csak a látszat, így lepleztem a gyengeségemet, az esendőségemet. Megkeményítettem magam, így védekeztem, de belülről csupa szív és jóság vagyok, csak nem mertem gyakran kimutatni…” Csupa szív és jóság. Akik ismerik önt, azok pontosan tudják, hogy ez nem egy szerep, ez nem egy író által felskiccelt karakter, hanem a valóság. Máthé Erzsi álarca mögül kikukucskáló valódi arca.
S közben ennénk azt a finom tortát, már persze ha megkínálna vele. Ennénk, ízlelnénk minden egyes falatot és minden egyes kimondott szót. Mert aki végigélte a XX. századot, az megtanulta a magyarok Istenét. Meg bizony. A szegénységet, a háborút, a szirénák hangját, a bombák mennydörgését, a jegyrendszert, az újabb nélkülözés kilátástalanságát, a forradalom ablaküvegen felcsillanó reménysugarát, a Kádár-kor melankóliáját.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
Segítette a szerelem, a férfi közelsége? Begyógyította-e a sebeket néhány udvarias mondat, egy-két szenvedélyes bók? Hogy is mondta egyszer: „Pécsett játszottam, mindössze huszonkét éves voltam. Móricz Zsigmond Úri murijában szerepeltem, amelyet Szendrő József rendezett. Csak néhány hónapja voltam ott, amikor a premier után a Nádor Szálló előtt a nagy zsivajban egyszer csak utánam szólt: Erzsike, hozzám jönne feleségül? Mondtam, persze…” A férfi részéről szerelem volt, az ön részéről nem, csupán egy jó humorú, szellemes, okos, művelt ember közeledésének elfogadása.
Nem tartott sokáig. Ennénk a süteményből, és talán hallgatnánk megint. És én nem mernék felnézni, valahová a semmibe néznék, a falat bámulnám, vagy ki az ablakon, mert mesélne a gyermekéről, az egyetlen gyermekéről, aki mindössze egy esztendeig élt. Agyhártyagyulladásban halt meg és a pécsi temetőben van a sírja. Rég volt, de ez a seb, ez a baltával okozott seb soha, de soha nem gyógyult be.
De a színházról és a filmekről is kérdezném, naná hogy kérdezném! Hiszen ez volt az igazi szerelme! Vidéki társulatok, a Nemzeti Színház különleges légköre, és Évát játszhatta az Ember tragédiájában, Gertrudist a Bánk bánban. S már elismert színész volt, olyan művész, akiről egyszer Gobbi Hilda azt mondta: „Ő mindent el tud játszani…” Micsoda bók, micsoda elismerés ez, és megdöbbentő, hogy ennek ellenére is állandó szorongással, megfelelési kényszerrel küzdött. Mintha újra és újra bizonyítania kellene. Pedig ahogy írták önről: „Alkati adottságai, királynői tartása, és mély, zengő orgánuma tragikus szerepek megformálására predesztinálták…” S persze kabarétréfákban is folyamatosan szerepelt. Az a fanyar humor tette önt különlegessé és utánozhatatlanná.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
S ha elfogyna a sütemény, akkor a Katonáról is kérdezném, a kultikus színházról. Ott volt az alapító tagok között. Hatvanöt esztendő a színpadon. Hatvanöt esztendő színésznőként, s képes volt lemondani, ha rövid időre is erről a szenvedélyről, mert jött egy férfi, egy mérnökember, aki addig-addig üldözte a szerelmével, amíg az oltár elé nem vihette. Kitartó férfi volt, kitartó és precíz. Jó társ, megbízható társ, akivel még Marokkóba is elment, egy évre otthagyva Budapestet, a színház világát. Aztán hazajöttek, újra játszani kezdett. A férjét pedig két év múlva temette el…
Udvariasan, halkan köszönnék el drága művésznő, mert tudom, hogy már leginkább csak a csöndet igényli. Egyedül él, és ezt nem is titkolja. Gondozónő jár önhöz, olykor orvos, aki megvizsgálja. De ha bárki kérdezné, milyen volt az élete, ez a gyönyörű, hosszú-hosszú életút, ön azzal a mély, utánozhatatlan hangján csak annyit mondana: a színházért éltem… S ez a mi nagy szerencsénk.
Boldog születésnapot, Máthé Erzsi!
