Énekelt azon az utánozhatatlan bariton hangján Wagnert és Verdit. A közönség felállva tapsolta és ünnepelte. De Palócz László másra is vágyott. Így lett az opera sztárjából a szappanopera közkedvelt szereplője.
„Sümeghy csak folyton puffog, fortyog, berzenkedik, hallatja a hangját a házban…” S mi nézők is ezt láttuk. Szerettük Taki bácsit, Lenke nénit, Janka nénit, azt a Gazdagréti lakótelepi házat. Szerettük az egyszerűségét, a hétköznapiságát, és szerettük Sümeghy urat is. „Ebben a Sümeghyben számomra az a gyönyörű, hogy az ő szerepében eljátszhatom mindazt, amit másokban oly rettenetesen utálok. Tudja, hogy élvezem én ezt? Lényemtől mi sem áll távolabb, mint az, hogy hangosan, hivalkodóan fitogtassam művész mivoltomat. Most megkaptam Sümeghy lényét, hogy kiélhessem lelkem e hiányzó oldalát. Játszom, önmagam ellentétével…”
Fotók: Arcanum/Film Színház Muzsika
Ez hát a titok. A forgatókönyvírók tréfája. Kellett a Szomszédokba ugyanis egy ellenszenves karakter, az akkor még papíron létező szocialista embertípustól merőben más, nagyképű művészlélek. Sümeghy a ripacs. Sümeghy, aki a saját lakásának falán önmagáról készült fotókat helyezett el. De a titok nyitja nem is a szerep, sokkal inkább a színész, aki ezt a karaktert alakította. Mert Palócz László az életben valóban az ellentéte volt Sümeghy-nek.
De hogyan kerül a híres, sikeres operaénekes egy szappanoperába? Nos, a szokásos szerencsefaktor játszott közre itt is. Vagy inkább a véletlenek sorozata. Horváth Ádám, a Szomszédok rendezője akkoriban még kereste a sorozathoz a megfelelő színészeket. Aztán egyszer végignézte egy ifjú rendezőhallgató vizsgafilmjét. Afféle operaparódia volt az, szórakoztató, könnyed, és nézhető. Ő volt ugyanis ennek a bizonyos rendezőhallgatónak a tanára. Így aztán kötelességből is megnézte a filmet, amelyben ki más, mint Palócz László szerepelt. Horváth Ádám talán a homlokára csapott, vagy az is lehet, hogy hangosan felkiáltott, hogy aztán nem sokkal később már keresse is az operaénekest, és azt mondja neki: „Pont egy ilyen, humorban gazdag énekesfigurára van szükségem az új tévésorozatomban. Jössz…?”
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán
S Palócz László persze hogy ment. Meg sem állt a Gazdagréti lakótelepig. És akik nézték a Szomszédokat, pontosan tudták, hogy ki is az a Sümeghy, ez az önimádó dalnok – és persze ki az a Palócz László. Megszámlálhatatlan legendás szerepe volt operaénekesként. Puccini Toscájából Scharpia, Rossini Tell Vilmosából Tell Vilmos, Verdi Otellójából Jago. Vastaps, hangos ováció, őrjöngő publikum. Ez volt Palócz László, az operaénekes, aki ifjú korában a Nemzeti Zenedében tanult, majd még dörögtek a fegyverek, még dúlt a II. világháború, amikor az Operaház kórusába került, és ott 1943-tól 1947-ig énekelhetett. Később a Szegedi Nemzeti Színház magánénekeseként aratott hangos sikereket, majd csomagolt és visszaköltözött Budapestre, ahol az Operettszínházban lépett színpadra. Hogy aztán megtalálja az igazi helyét, a neki való pódiumot, 1955 és 1976 között az Operaház magánénekeseként alkotott maradandót.
Forrás: Youtube
Az a bariton tette őt közkedveltté, híressé és a bariton ajándékozta meg megannyi díjjal és kitüntetéssel. Ám az igazi népszerűséget mégis a könnyű műfaj, a szappanopera hozta el neki. Sümeghy Oszkár szerepe a Szomszédokban, amellyel 1999. december 30-ig valóságos családtagként élt köztünk, mintha csak ott ült volna a szoba sarkában a díványon. Persze a művész lelkében előbb-utóbb azért csak megszólalt egy hang: ha már operaénekesként szerették, nem biztos, hogy olyan jó érzés ha szappanopera-hősként utálják. Vagy legalábbis nem kedvelik. Így aztán egyszer csak szóvá tette, hogy valamit változtatni kellene: „Fiúk, nem kéne ezt az Oszkárt lassacskán megnősíteni?” Mert ha változik a karakter, talán változik a nézők megítélése is.
Egyszer azt írta valaki Palócz Lászlóról, hogy kétszer halt meg. Először amikor elvesztette imádott feleségét, másodszor pedig amikor véget ért a Szomszédok, és lekerült a képernyőről a sorozat vele együtt. Harmadszor 2003. november 28-án Budapesten. Az volt az ő igazi búcsúja a nézőktől. Nyolcvankét esztendőt kapott a sorstól.
Nyugodj békében, Palócz László!
