A Múzeumkert varázslatos világát A Pál utcai fiúkból jól ismerhetjük, ám nem Molnár Ferenc volt az egyetlen, aki megmutatta, milyen volt gyerekként átélni a Múzeumkertet és környékét. Következzék Pásztor Árpád élete!
Pásztor Árpád 1930-ban vetette papírra A Muzi című kisregényét. Pásztor nem mellékesen együtt töltötte a gyermekéveit Molnár Ferenccel, sőt, az egyik Pásztor-gyerek karakterét nem titkoltan róla mintázta az író. De ki is volt Pásztor Árpád? Ungváron született 1877 áprilisában, a család később Pestre költözött, a Szentkirályi utca 22. szám alá. Egészen fiatalon verseket írt, 15 éves korában az egyik gyereklap le is hozta a költeményét. Húszéves volt, mikor Szívek címmel megjelent az első verseskötete: „Pásztor Árpád, az ismert nevű fiatal poéta, kinek hangulatos költeményei közül néhányat mi is közöltünk már, télen Szívek címmel kiadja valamennyit egy kötetben” – írta az egyik újság. Ebben az évben azzal is bekerült a lapokba, hogy a Vígszínház előtti tüntetés végén (több magyar darabot akartak látni a színpadon és kevesebb osztrákot) őt is őrizetbe vette a rendőrség, és meg is büntették 50 forintra.
Fotó: Arcanum/Tolnai Világlapja
Fiatal korától fergeteges tempóban dolgozott, a versek után színdarabokat írt, újságcikkeket, könyveket, szép lassan a pesti írói élet ismert alakjává vált. Volt stílusa, erről árulkodik az is, hogyan intézte az egyik kávéházi afférját. Történt, hogy fiatalon a New York kávéházban ült egy asztalnál két színésznővel, mikor elhaladt mellettük az egyik jó ismerőse, Kenedich Kálmán, a Népszínház bohém tenoristája. A férfi látta őket, de nem köszönt, napokkal később pedig a következő levelezőlapot kapta Pásztortól: „Ha az ember tenorista, és nincs hangja, legalább köszönjön.” Kenedich nem késett a válasszal, ennyit írt: „Ha az ember rossz darabokat ír, legalább ne írjon verseket.” A levelpárbaj folytatódott, a tenorista is versben válaszolt, majd Pásztor elhelyezett egy mélyütést: „A színészet Istennője örvend,/Van bánatára ír,/Ah! Kenedich nem énekel már többet,/Mi kéj! Ezentúl verset ír!”
Pásztor folyamatosan publikált a nagy pesti lapokban és mellette riporterként bejárta a földgolyót. 1908-ban például Oroszországon át Japánba utazott, onnan pedig hajóval az Egyesült Államokba. Az utazásairól aztán könyveket adott ki. Kereste a hírességek társaságát, találkozott például az idős íróval, Lev Tolsztojjal, és a világhírű feltalálóval, Thomas Edisonnal is. Amikor pedig Theodore Roosevelt, volt amerikai elnök 1910-ben Budapesten járt, meg is szólította: „Ha visszatért hazájába, ne feledkezzem meg ott a sok százezer magyarról, aki bányákban, gyárakban, keservesen dolgozik” – mondta a volt elnöknek. Újságíróként olykor a bíróságot is megjárta, így 1915-ben is, amikor kapott egy panaszos levelet, amelyben egy anya azt írta, hogy a halott gyermekét csak pénzért hajlandó beszentelni a helyi pap, így pedig nem tudják eltemetni, mivel pénzük egyáltalán nincs. Pásztor megjelentette az újságban a drámai történetet, amelyről aztán kiderült, hogy nem egészen igaz. A bíróságon bocsánatot kért a megvádolt paptól, aki csak ennyit válaszolt: „A papnak kötelessége megbocsátani.”
Fotó: Wikipedia
A termékeny szerző 1930-ban, 53 évesen gondolta úgy, hogy emléket állít a gyermekkorának, amely jobbára a Múzeumkertben és annak környékén telt. A Muzi címmel megjelent kisregényben egy 10 éves kisfiú, Piki (Pásztor Pikler Árpád néven született) kalandjait írta meg, csodásan lefestve, hogy milyen is volt a régi Pest és a Magyar Nemzeti Múzeum kertje egy gyermek szemével. „A Muzi, – ahogy akkor a Múzeumkertet hívták – volt a város s a világ közepe. Egy elmúlt, ma már alig ismert kor elevenedik fel kisregényemben. (…) A ma már ismeretlen, végképp elmúlt Pestnek akartam emléket állítani A Muziban. Emléket gyermekkoromnak, amelyen elmerenghet fiatal, öreg, mert azt hiszem, hogy egyszerű, igaz, emberi történetet írtam” – mondta Pásztor Árpád. A kritika jól fogadta a regényt: „Pásztor azt írta meg a gyermekből, a gyermek életéből és hangulataiból, ami örök. A Múzeum-kert megváltozott, a méta helyét elfoglalta a futball, de a gyermek maga nem változott és nem is fog megváltozni soha.”
Fotó: Arcanum/Színházi Élet
Az író boldog házasságban élt Freund Máriával. A bölcs asszony meg is fogalmazta a Színházi Életben a házasság titkát: „A házasság nem irigylésre méltó állapot, de mert az egyedüllét még kevésbé az, legyünk okosak, s igyekezzünk olyanná tenni, hogy lehetőség szerint mindkét fél jól érezze magát.” Pásztor Árpád aztán megbetegedett. Hosszú éveken át szinte felkelni sem tudott az ágyból. Az az ember, aki egész életében a világot járta és mindenről beszámolt, amit tapasztalt. A felesége gondosan ápolta, ám 1940 októberében, 63 éves korában örökre elaludt. A valóságban kíváncsi és a világra rácsodálkozó ember volt Molnár Ferenc csodás regényének egyik karaktere. Olyan, mint A Muzi kis főhőse…
Nyugodj békében, Pásztor Árpád!
