Finom, rövid, lényegre törő mondatok egy csésze kávé mellé. Filozofikus gondolatok egy pohár bor kortyolgatása közben. Vagy egy nyaraláshoz való olvasmányélmény. Ezt mind-mind garantálja Paulo Coelho.
A brazil író, a kortárs irodalom talán legnépszerűbb alakja. A férfi, aki mindent tud és még annál is többet a világról, az életről – a férfi, aki immár 75 esztendős. Azt írta Az alkimista című, elementáris sikerű könyvében egyszer: „És ha akarsz valamit, az egész Univerzum összeesküszik, hogy segítsen elérni…” Pozitív gondolkodás nélkül aligha jut előre az ember az élet ösvényén. Pedig Coelhónak bizony elindulnia sem volt egyszerű ezen az úton.
Különc gyerek volt, nem is vitás. Vagy inkább a környezete, és mindenekelőtt az apja és anyja tartotta őt annak. Nevelni kell a gyereket, tűzzel, vassal! Talán ez lehetett a családi ars poetica. Hogy majd normális felnőtt legyen belőle, akinek tisztességes munkája van, és hétköznapi életet él. De Paulo mást akart, egészen mást. Írónak készült, gondolatközvetítőnek. És amikor mindezt elmondta otthon, kétségbeesés lett a következménye. A szülei meggyőződéssel vallották, hogy gyermekük beteg, az idegrendszere felmondta a szolgálatot, vagy legalábbis gyógykezelésre szorul. Így aztán háromszor is elmegyógyintézetbe záratták.
Paulo már 17 esztendős volt, amikor egyszer csak ott találta magát a fájdalmas, megalázó elektrosokk-terápia kellős közepén. Életre szóló trauma volt ez, amely később újra és újra visszaköszönt a műveiben. Például a Veronika meg akar halni című Coelho-regényben. Amikor kikerült végre az elmegyógyintézetből, hátrahagyva a sok szörnyűséget, a szülői hatásra elkezdte a jogi egyetemet, ám a lelkesedése hamar tova szállt. Néhány lépés az egyetemen, néhány vizsga ugyanott, aztán irány a szabadság. A hippi szubkultúra. Paulo Coelho világgá ment. Utazott és ha épp otthon volt Brazíliában, szülővárosában Rio de Janeiróban, vagy bárhol az országban, alkotni próbált. Például dalszövegeket írt egy Raul Seixas nevű brazil rockénekesnek. Nem csak művészi tevékenység volt ez, sokkal inkább politikai kiállás. Brazíliában 1964 és 1985 között katonai diktatúra irányított, amely ellen minden jóérzésű ember fellépett, harcolt és tiltakozott. Nem csoda, hogy az ifjú forradalmár Paulót ez a diktatúra többször is letartóztatta, és börtönbe zárta. Sőt, megkínozta. De ebben már volt tapasztalata.
Zaklatott időszak volt ez, és Paulo nem csak az önkifejezést, önmagát is kereste akkoriban. Talán ezért is járt be a világot. Aztán 1982-ben Európába utazott, és ott találkozott egy különleges emberrel. Találkozott egy spirituális mentorral, és ő beszélte rá a brazil világvándort, hogy ha már ennyit utazik, akkor menjen el a híres zarándoklatra, Santiago de Compostela városába. Az a spanyolországi menetelés teljesen megváltoztatta az életét, a gondolkodását, a világhoz való viszonyát. Paulo, aki addig hippiként a szabad szerelmet részesítette előnyben, visszatalált a katolicizmushoz. Ez az élmény íratta meg vele első regényét, a Zarándoklatot. Megérkezett. Nem csak Santiagóba, de az addig keresett, kutatott világába.
Író lett, onnantól kezdve már csak a betűvetés érdekelte. Akkoriban azt mondta: „A Santiago felé vezető út végén azon gondolkodtam, mit fogok kezdeni az életemmel? Ekkor döntöttem el, hogy felgyújtom az összes hidamat hogy író legyek.” Majd nem sokkal később nekiült és megírta második regényét, amellyel egyszeriben világhírű lett. Az alkimista azóta is kultikus regénynek számít. Egy fiatal andalúz juhász útját mutatja be, aki egy álmaiban megjelent egyiptomi kincs után indul, végül otthon találja meg ezt a bizonyos kincset. Megannyi üzenetet rejtett el benne az író, teli s tele mély gondolatokkal. A könyv portugálul jelent meg 1988-ban, majd két év múlva lefordították franciára, s onnantól kezdve, mint egy világűrbe kilőtt szuperszonikus rakéta csak suhant és suhant megállíthatatlanul. Az alkimista tartja a Guinness-rekordot, a világon legtöbb nyelvre lefordított könyveként. Közel 80 millió példány kelt el belőle.
Paulo Coelho azóta kétévente új könyvel jelentkezik. És van abban olvasmányos regény, spirituális szeánszokkal, ismeretterjesztő irodalom. A közönség rajong a műveiért, az irodalomkritikusok már annál kevésbé. Volt, aki azt írta, hogy az irodalom olcsó ipari hulladéka, amit csinál. Paulo Coelho soha nem foglalkozott a negatív hangokkal. Egyszer azt mondta: „Elégedett vagyok az életemmel, imádom a munkámat, a feleségemet, gazdag vagyok, és a világ minden részén jártam már. A kritikusokról meg az a véleményem, hogy szinte mindegyikük író akart lenni, de aztán nem jött össze nekik a dolog. Nekem viszont igen.”
Coelho azért ír, hogy választ kapjon a kérdéseire, ki is valójában. Nos, mi olvasók pontosan tudjuk, hogy ki ő. Egy fiozófus, aki ért a lelkek ápolásához. Egyébként 1980-ban vette feleségül Christina Oiticicát, akivel azóta is együtt él. S akivel megteheti, hogy hol Európában, hol Brazíliában hajtsa álomra a fejét. És ma 75 éves.
Boldog születésnapot, Paulo Coelho!
