AUTÓSZERELŐBŐL LETT VILÁGHÍRŰ TENOR: SIMÁNDY JÓZSEF KALANDOS ÉLETE

Beleborzong az ember, ha hallja. Olyan, mintha a hallójáratokon keresztül egészen a lélekig, a szívig hatolna az a gyönyörű ária, miközben a tenor zengi, hogy Hazám, hazám, te mindenem…

A gyerekember úgy van vele, az opera nem neki való, inkább szóljon a rock jó hangosan. Honnan is tudhattuk volna ott az osztályban, azokban a kényelmetlen padokban, hogy mennyire igaza van annak a tündéri énektanárnőnek, aki oly lelkesen mondta újra meg újra: meglátjátok, egyszer majd rajongásig szeretni fogjátok ezt a dalt, talán az opera műfaját is. Meg kell érni ehhez. S a múló esztendők, a rohanó évek igazolták. Meg kell érni az operához, akárcsak a zamatos bor élvezetéhez. És meg kell érni Simándy Józsefhez is.

Hosszú utat járt be az állandó rivaldafényig. Eleinte inkább a félhomály, olykor a sötétség jellemezte a hétköznapjait. Édesapja géplakatosként, majd szerszámkészítőként, később építésvezetőként próbálta meg előteremteni a betevőt. Édesanyja háztartásbeliként nyújtott támaszt mindehhez, ám később neki is dolgoznia kellett, hogy a három gyereket eltartsák. Varrónőként tette hozzá a magáét a közöshöz. Kistarcsán éltek, szegénységben, kiszolgáltatottságban, ám a sors még ennél is jobban próbára tette őket. Az anyát és a gyermekeit. Merthogy a szülők szinte váratlanul, megmagyarázhatatlanul különmentek, elváltak, és a fizikai munkából élő apa nem sokkal később meghalt. József, a legkisebb gyermek elemi iskolába járt, majd annak elvégzése után autószerelő inasként, később szakmunkástanulóként próbált meg érvényesülni. Munkahelyet is talált, méghozzá a fővárosban, a Kerepesi úti Szürketaxinál.

Csendes visszahúzódó fiú volt, egyetlenegy dolog érdekelte őt igazából, az autók bütykölése mellett: az éneklés. Hogy a kollégái mit szóltak az állandó danolászásához, arról nem maradt feljegyzés, viszont  a legenda szerint az egyik művezető felfigyelt rá. Már az is csoda, hogy nem üvöltötte le a fejét, hogy a csavarhúzó, meg a kalapács forgatása helyett ilyen-olyan nótákkal szórakoztatja a környezetét – de ehelyett azt mondta neki, gyorsan keressen egy tanárt, mert érdemes lenne képeznie magát. Csiszolni, tökéletesíteni ezt a különleges hangot, amit a sorstól kapott. Így került Possert Emíliához, aki szeretettel fogadta, és mély empátiával kezelte. A tanárnő az első pillanatban hallotta, érezte, hogy különleges tehetséggel dolgozhat együtt, arról nem is beszélve, hogy ingyen képezte a szegénysorból hozzákeveredett fiút. De ekkor már híre ment Simándy József orgánumának. Egy bizonyos Székelyhídy Ferenc vette magához, aki ugyancsak lelkesen tanította, de immár a Zeneakadémián, ahová felvételt is nyert, és valami hihetetlen módon, egyből a második évfolyamra.

1943-at írtunk ekkor. A háború borzalmai elől nem volt menekvés, ám a Teremtő valami különleges csellel megóvta Józsefet a harcoktól, a vérzivatartól, a drámától. Merthogy a világháború alatt az ifjú énekes immár az Operaház kórusához tartozott! Aztán béke köszöntött a világra, a romos országra, de a boldogsága mégsem lehetett maradéktalan, merthogy a politika zűrzavara bélyeget nyomott a homlokára, megbízhatatlannak titulálták. Így aztán távoznia kellett az Operaházból. Épp lehajtott fejjel, búslakodva, tán reménytelenül sétált ki a gyönyörű épület művészbejáróján, amikor egyszer csak, mint valami jó tündér, ott termett Vaszi Viktor karmester. A két férfi kezet fogott, és néhány perc múlva újabb kézfogás erősítette meg a barátságot, a szövetséget, na meg a nagy lehetőséget, merthogy Szeged várt az énekesre.

A Szegedi Nemzeti Színház! Az a teátrum, ahol épp újjászerveztek mindent. Az ifjú tenor a Tisza-parti város különleges hangulatába rögtön beleszeretett, és boldogan foglalta el az olcsó albérletét. Nem kellett sokat várnia arra, hogy bizonyíthasson. Épp az albérleti szobában tett-vett, amikor egy küldönc kopogott be az ajtaján. Csodálkozva nyitott ajtót, ám a hír, amelyet hallott, megszédítette, szinte elvarázsolta őt: az üzenet és a felkérés arról szólt, hogy ugorjon be Georges Bizet, Carmen című előadásába, és énekelje el Don José szerepét. Fergeteges sikert aratott Szegeden, aztán a folytatásban fellépett szinte valamennyi kultikus darabban. Persze, hogy visszahívták a fővárosba, 1947-től az Operaház magánénekese lett. Mindehhez kellet Tóth Aladár igazgató, aki személyesen kereste fel a „szegedi hőst”, mondván, neki itt, Budapesten a művészet templomában van a helye. Aztán elénekelte Erkel Ferenc, Bánk bánjának megannyi áriáját. Pályafutása során 156 alkalommal. A Schulder Józsefként, 1916 szeptemberében született énekes az Operaház kérésére változtatott nevet, és Simándy Józsefként lett híres, sőt, világhírű. Olyan tenorista, aki Európában szinte minden országban fellépett, de vastaps fogadta Amerikában és Kanadában is.

Nem csak a színpadon tűnt boldognak, és sikeresnek, a magánélete is irigylésre méltó volt. Hegedűs Judit balettművészt vette el, aki később három gyermekkel, Judittal, Katalinnal és Péterrel ajándékozta meg őt. A Simándy család évtizedekig élt a XII. kerületi Mártonhegyi úton, és ha épp nem a csendes, elegáns budai részen töltötték a pihenőidőt, akkor Balatongyörökön ejtőztek, ahol eleinte egy faház, később egy minden igényt kielégítő kőház, egy csinos nyaraló jelentette az otthont számukra. Az énekes nem csak pihent a magyar tenger partján, saját szőlővel rendelkezett és bort készített.

Kevesen tudják róla, hogy szinte végig a pályafutása során naplót írt, és ebben a naplóban megannyi felejthetetlen fejezet szerepel például a müncheni évekről, a Zeneakadémián betöltött tanári pozícióról, vagy az 1956-os forradalom alatti külföldi turnéról. Egy ideig úgy tűnt nem is jön haza, annyira jól érezte magát Münchenben, és olyan szerepeket kapott, amelyek tökéletesen kielégítették őt. És akkoriban törtét az is, hogy a világhírű zeneszerző és karmester, Otto Klemperer Amszterdamba hívta, majd Litassy György operaénekes Bécsben marasztalta. De Palló Imre, a budapesti Operaház akkori igazgatója kiutazott érte az osztrák fővárosba és hazahívta. Itthon agyonszerette őt a közönség. A sors is simogatta, a tenyerén hordozta, tíz unoka, és két dédunoka született ahogy teltek az évek. A varázslatos tenorról köztudott volt, hogy fegyelmezett, precíz ember, így is élte az egész életét. Mindig a tökéletesre törekedett, ezért is tudott maradandót alkotni. És ezért is vált halhatatlanná. S ez még akkor is igaz, ha 1997. március 4-én, 80 esztendősen elhunyt. Felesége onnantól kezdve haláláig ápolta férje hagyatékát, és emlékét.

De Simándy Józsefnek talán nincs is szüksége arra, hogy szobra álljon a szegedi Dóm téren, hogy emléktáblája legyen a Mártonhegyi úton, hogy nevét viselő énekversenyt rendezzenek, hogy Kistarcsán egész alakos szobra álljon, hogy Balatongyörökön egy másik szobrászművész alkotása jelezze, hogy ki is élt ott. Elég csak meghallgatni, ahogy belekezd: Hazám, hazám, te mindenem…

Nyugodj békében, Simándy József!