LEVÉL A 100 ÉVE SZÜLETETT LEGENDÁS RIPORTERNEK, SZEPESI GYÖRGYNEK

Olyan jó lenne csak a futballról beszélgetni. Ülni egy elegáns presszóban, ha van még ilyen, valahol a körúton vagy a belvárosban, tudom is én…

Franciakrémest majszolni, előtte egy pohár konyakot felhörpinteni, ahogy úriemberekhez illik. És csak mesélni, mesélni, mesélni erről a gyönyörű sportágról, s persze az életről. Természetese ön mesélne Gyuri bácsi, én meg tátott szájjal hallgatnám. Olykor halkan, udvariasan közbeszólnék, hogy hohó, Gyuri bácsi, ezt én tudom, pontosan tudom, hiszen ismerem, vagy legalábbis szeretném ismerni az ön életét, az elejétől a végéig.

Mert annyira tiszteltem, annyira szerettem az egyéniségét, a tudását, a stílusát és azt a hihetetlen kedvességét, amely olykor nagy ritkán felém is áradt. Ha a helyzet, vagy inkább a sors úgy hozta, s valamiért fel kellett hívnom, mindig azt mondta: halló, Szepesi! Mintha ez a védjegye lett volna. És az a hang, édes Istenem, az a hang… Becsuktam a szemem, kapaszkodtam a telefonba és egy pillanatra eljátszottam azzal a gondolattal, hogy a világbajnoki döntőt közvetíti nekem. Csak nekem!

Hogy élte túl azt a meccset, Gyuri bácsi? Hogyan volt képes megszólalni a harmadik német gól után, vagy amikor nem adta meg les címén az az átkozott bíró Puskás Öcsi szabályos gólját. Olykor megnéztem az NSZK–Magyarország mérkőzés összefoglalóját a világhálón, mert ott van – de bár ne lenne ott! Az ember sokszor szereti kínozni magát, meg nem mondom, hogy miért. Bekapcsolom, újra meg újra nézem, ahogy jön az első, majd a második magyar gól, ahogy Czibor elkanalazza a lasztit a setesuta német védők elől, s a hálóba gurít. És nézem, ahogy fordítanak a németek. Fáj, évtizedek múltán is fáj mindez.

De mennyire fájhatott ez önnek, Gyuri bácsi? Az Aranycsapat tizenkettedik játékosának. Mert így becézték. S erre ön szerényen csak annyit mondott: „Ezt annak köszönhetem, hogy végigkísértem a zsenik útját. Mert ha tizenkettedik játékos, a szövetségi kapitányt, Sebes Gusztávot inkább megilleti a titulus, meg mindenkit, aki valóban tett a sikerekért. Magyarán, túlzásnak tartom a címet, de ha már adták, nem vagyok álszerény, tisztelettel köszönöm…”

Legenda volt, Gyuri bácsi. Egyszer, néhány évig lakást béreltem a XII. kerületben, és volt ott egy szomszédom, a Béla bácsi, aki becsszóra mondom, kívülről fújta az 1932-es Vasas összeállítását. Minden este mesélt magáról, és többször is fennhangon mondta: hazudsz Szepesi, hazudsz Szepesi! Én meg néztem rá értetlenül és ő mondta tovább belelkesülve: „Szepesit hallgattuk a Népstadionban kisrádión, mert az ő hangjával még nagyobb élményt jelentett a Fradi–Dózsa vagy a Honvéd–Vasas. És persze nem találta el mindig a játékosokat, mi legalábbis azt gondoltuk, és akkor kiabáltunk. De imádtuk őt, imádtuk Szepesit!”

Ezt elmesélném ott, a franciakrémes mellett, Gyuri bácsi. Aztán hallgatnék, mert folytatná a soha véget nem érő történetet, 96 esztendő filmjét, merthogy ennyit kapott a Teremtőtől. Londontól Londonig, azaz 1948-tól 2012-ig ott volt minden olimpián. Ott volt és közvetített, és persze az összes labdarúgó vb-n 1954-től, Bern tragédiájától kezdve egészen 2010-ig. A haza hangja. Ezt jelentette nekünk Szepesi György. És el se tudja képzelni, hány Szepesi élt ebben a kis hazában, aki térdelt otthon a konyhakövön, s pöckölte a gombjátékosokat, George Bestet a Manchester Unitedből, Gianni Riverát a Milanból, és úgy nyomta a sódert a gombfoci-rangadó közepette, ahogy ön – ott a pálya szélén, a mikrofon mögül.

Fogyna a franciakrémes, de nem fogyna a sztorik sokasága. A hol megrázó, hol irigylésre méltó pillanatfelvételek emlegetése. Ahogy Friedlander György néven megszületett Budapesten, 1922. február 5-én, s ahogy rácsodálkozott a világra, majd ez a világ, néhány évvel később, amikor már fiatalember volt, szinte összeomlott. Összeomlott, és majdnem elégett. Az édesapja a buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg, önt pedig bezsuppolták egy vagonba és vitték-vitték Ukrajnáig, ahonnan valami csoda folytán mégiscsak sikerült megmenekülnie és hazatérnie. Az angyalföldi grundokon nevelkedett, egyszerű, szegény kissrácot majdnem halálosan megsebesítette az élet. Gyönyörűen beszélt a zaklatott, nélkülözésekkel teli gyerekkoráról: „Aki nem érezte a kispályák öltözői levegőjét, aki nem mosdott lavórban, én most a harmincas, negyvenes évek környékéről beszélek, aki nem tudta milyen az a kérges cipő, vagy fűzős labda, az nem is érezhette és nem is érthette azt, ami a pályán a fiúkkal történik. Az nem is tudta közvetíteni azt a hangulatot…”

Közvetíteni a hangulatot. Ebben világbajnok volt. Utánozhatatlan és tökéletes. Profi, ahogy mondanák manapság. Az első válogatott meccs a háború után, 1945. augusztusában az osztrákok ellen volt. Szepesivel a pálya szélén a mikrofon mögött, majd másnap egy újabb meccs a sógorokkal, a pályán először egy ifjú tehetséggel, egy bizonyos Puskás Ferenccel. Így indult kettejük kapcsolata, így indult a magyar futball a világhír felé. Végig az ön tolmácsolásában.

Közvetítette nekünk a 6:3-as diadalt, a berni vereséget, ön mondta fájdalmasan 1969-ben, hogy jönnek a csehszlovákok, és azt is a tokiói olimpián 1964-ben, hogy lőj, lőj, lőj Dömötör! Legendás szavak. Ihatnánk még egy konyakot, Gyuri bácsi! És közben elmondhatná újra, mit is gondolt az utódokról, úgy ahogy korábban: „Ma a legtöbb riporter nem hivatásként éli meg és végzi a munkáját, hanem kenyérkeresetként, és ez bizony érződik…”

Ön volt a riporter.  Aztán ön volt a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke, aki hosszú, keserves várakozás után újra magyar földre hozta, hívta Puskás Öcsit. S ön volt az is, akinek az irányítása alatt két világbajnokságra is kijutott a magyar válogatott. Sok minden kiderült azóta az életéről, de én most nem akarom felhánytorgatni a bűnt, amelyet százszor, ezerszer a fejére olvastak. A bűn és bűnhődés most nem ide való, hiszen a konyakot az ön emlékére hörpintjük fel, drága Gyuri bácsi.

Köszönünk mindent. Boldog születésnapot odafent!