AKI VILÁGSZTÁROKNAK KÖLCSÖNÖZTE A HANGJÁT: VÉGVÁRI TAMÁS TÖRTÉNETE

Becsukod a szemed, és hallod a hangját. Ha szerencséd van, madárfütty van a háttérben, és nem pedig a XXI. század gépszimfóniája. És szinte látod magad előtt Al Pacinót, Harrison Fordot, Robert De Nirót, Ben Kingsleyt, vagy David Attenborough-t. Látod őket – és közben hallod a hangját.

Milyen igazságtalan a sors. Hollywoodi arcok passzolnak ehhez a hanghoz. Miért nem a sajátja? Persze az életrajz megválaszolja a kérdést: tökéletes szinkronszínész. Talán a legjobb. Mert akárkinek „nem adják oda” Al Pacinót, vagy Robert De Nirót. Ahhoz olyan orgánum kell – olyan orgánum, és olyan férfi, hogy a néző elhiggye azt, amit lát és hall.

Pedig Végvári Tamás sokkal többet hagyott ránk a hangjánál, a jellegzetes orgánumánál. Szerepeket, hangulatokat, gondolatokat. Életstílust – sőt, életbölcsességet. Amikor meghalt, kolléganője, Für Anikó fájdalmas, személyes hangú levéllel búcsúzott tőle. Ezt írta róla: „Amit most érzek, az a gyász. Még jó darabig fog tartani, és azt is tudom, hogy a legváratlanabb pillanatokban is rám talál majd. De nem baj hogy fáj, mert így kell lennie, és ezek az érzések az övéi. Nehéz lesz megszoknom a hiányát, és ha róla van szó, képtelen vagyok múlt időt használni és közben azon morfondírozunk, hogy lehet egy ennyi idős ember ilyen derűs, bölcs, önirónikus, közhelyektől, kliséktől és előítéletektől tökéletesen mentes. Drága Tamás, jó lett volna még sokáig figyelni, mi a titkod, mert hetvenegynéhány évesen én is olyan szeretnék lenni, mint te…”

Ha becsukod a szemed, hallod a hangját. Szinte simogat. Érces, enyhén rekedtes, mély tónusokkal teli. Senkihez nem hasonlítható. Ahogy hallod, pontosan tudod, hogy ki szólalt meg. Évekkel a halála után emléktáblát avattak annál a II. kerületi háznál, amelyben szinte egész életében élt. Hűséges volt az otthonához, és hűséges volt élete párjához is. Azon az eseményen Mácsai Pál megható beszéddel rukkolt ki, és meghatódva beszélt egykori barátjáról, kollégájáról. Azt mondta: „Első és utolsó útja ebbe a házba és ebből a házból vezetett. Ez az ő háza. Híres ház…”

Nem volt ember, aki ne szerette volna Végvári Tamást. Nem volt kolléga, aki ne tisztelettel beszélt volna róla. Nem volt néző, aki ne állapította volna meg: zseniális színész. S mégis a hangja… és szinte csak a hangja, ami velünk, közöttünk maradt. Pedig az 1962-ben lediplomázott ifjú színész úgy vágott neki a nagy kalandnak, hogy hús-vér valójában mutatja meg a tehetséget, ami benne lakozott. Játszhatott a Pécsett, Veszprémben, Szegeden, majd Budapesten a Tháliában. Később a Nemzetiben és ami talán az egyik legfontosabb pontja az élettörténetének: alapító tagja lehetett a budapesti Katona József színháznak 1982-ben. Amit teremtettek, amit létrehoztak, amivel megajándékozták a kultúrafaló színházrajongókat – az ma is hat. Végvári Tamás mindig is büszke volt arra, hogy ehhez a teátrumhoz tartozik. Aztán 1996-ban mégis szabadúszó lett, majd 2004-ben csatlakozott a később Örkény Színháznak nevezett társulathoz.

Becsukod a szemed, és hallod a hangját, pedig emlékezned kell a monológjaira, a gesztusaira. Azt írták róla többször is: a legszebben beszélő magyar színész. Nem könnyű egy ilyen elismerést kivívni, amikor megszámlálhatatlan, különleges orgánummal büszkélkedő színművészt láttunk, hallottunk. De aki hallgatta Ottlik Géza Hajnali háztetők című regényének rádióváltozatát, a főszerepben Végvári Tamással, az aligha vitatkozhat ezzel. Csoda-e, ha beszédművészetet taníthatott a Színház és Filmművészeti Főiskolán és a Liszt Ferenc zeneművészeti főiskolán?

Jó ember volt. Nem csak kiváló színész, de olyan magánember, akire felnéztek a barátai, a kollégái. 1961-ben vette feleségül Győry Franciskát, akivel élete végéig élt. Szerették, tisztelték egymást, és szinte kapaszkodtak a másikba. Kapaszkodtak véges-végig. S közben két lányuk született, Borbála, 1967-ben és Eszter 1969-ben. Győry Franciska, aki több színházban is szerepelt, 1991-től kezdve a Zeneművészeti Főiskola egyházzene tanszékének beszédtanára volt. Immár 83 esztendős – és több mint 13 éve temette el élete párját.

Végvári Tamás rövid, súlyos betegség után 2010. május 16-án hunyt el, 4 nappal hetvenharmadik születésnapja előtt. Utolsó szerepe Örkény István Macskajáték című darabjának öregedő pozőrje volt. Megszámlálhatatlan színpadi alakítás és filmszerep volt mögötte, Játszott a Két félidő a pokolban című klasszikusban, a Karambolban, a Pókhálóban, a Szerelem bolondjaiban, a Galagonyában, a Szamárköhögésben a Napló szerelmeimnek című kultikus filmben is. Játszott, folyamatosan játszott, mert ez volt az élete. És ez tette halhatatlanná…

Nyugodj békében, Végvári Tamás!