1986. július 10., csütörtök. Egy átlagos, gondtalan nyári napnak indult. Szokás szerint tele volt a Balaton, a partra leterített pokrócokon ült a fél ország.
Csöves kukorica, csavaros fagyi, hamburger. És a szokásos hangzavar: még egyszer belemehetsz, de aztán megyünk. Nincs lángos, nem azért csomagoltam a szendvicseket. Paradicsomot és paprikát is egyél… Magyarok, kelet és nyugat-németek, hollandok egy rakáson. Egy hét, két hét, kinek mennyi jutott.
A büfésnél szólt a Kossuth rádió. Előrejelzés ma estig: változóan felhős idő várható, elszórtan záporral, egy-két helyen zivatarral. Az északnyugati szél élénk lesz. A hőmérséklet 17-23 fok körül alakul. A Balaton vízének hőmérséklete tegnap Siófoknál 20 Celsius fok volt. A büfés fejét csóválta.
A kicsik már túl voltak a reggeli szünidei matinén (kistévén vagy az üdülő társalgójában) megnézték a Lakótelepi gyerekek című csehszlovák filmsorozat második részét, majd a Szervusz Szergejt, aztán irány a strand.
Százezrek feküdtek a parton. És eszünkbe sem jutott, hogy tőlük nem messze élete utolsó napjához érkezett egy bizonyos fonyódi tinédzser, Molnár Csilla Andrea.
A szépségkirálynő.
Mi nem láttunk a színfalak mögé. Nem tudhattunk arról, hogy a szocializmusban halászó ügyeskedők játékszere lett. Nekünk fogalmunk sem volt arról, amit csak Csilla halála után mondott el az édesanyja, hogy a Kongresszusi Központban, a döntő éjszakáján a lányával együtt bevezették egy raktárhelyiségbe, hogy azonnal írjanak alá szerződést egy áruházzal, amelynek ő lesz a háziasszonya. Nem írták alá. Ott is hagyták őket a Kongresszusi Központban, ahol már pakoltak a munkások. Órák múlva valaki megsajnálta őket és elvitte kocsival a szállodába.
Mindenki pénzt akart csinálni belőle. Az édesanyja szerint egyetlen tiszta pillanata volt az egésznek, amikor Csilla vonattal Fonyódra érkezett, mint királynő. Százak várták az állomáson, ő pedig önfeledt volt és boldog.
Aztán jött az ügyeskedők hada, a finom és kegyetlen zsarolások, az ígérgetések, a gonosz pletykák és lejáratások. Egy új élet, egy mocskos világ, amelyre nem volt felkészülve. Nem bírta. Sok volt. A többi ma már ismert.
1986. július 10-én, kora délután hazament, felsietett a családi ház emeletére és bevett az édesapja fájdalomcsillapítójából 24 pirulát. Segélykérés volt ez, de annak a legrosszabb módja.
Nem akarok meghalni! – hadarta az édesanyjának, mikor tudatosult benne, hogy mit tett. Két mentőkocsi érkezett. Mindent megtettek. Hiába.
A királynő meghalt.
A részleteket csak utólag tudtuk meg. Mert ilyen világ volt. Elhallgatott. Ne felejtsük, ugyanebben az évben volt a csernobili atomkatasztrófa április végén. Miközben fent tudták, hogy nagy a baj, az átlagember vidáman sétált a májusi esőben. Mert azt csak később mondták el, hogy nem kellett volna és mossuk meg jól a gyümölcsöt.
Molnár Csilla halálát nem hallgatták el, inkább eldugták a lapokban. A Népszabadság például csak a 7. oldalon, ott is néhány sorban hozta a gyászhírt, a Népszava pedig a 12. oldalon írta meg ugyancsak szűkszavúan. Ellenben mindkét lap nagy terjedelemben gyászolta a vietnámi kommunista párt központi bizottságának főtitkárát, Le Duant, aki 79 éves korában halt meg. Az emberek aztán július 11-én ugyanúgy ültek a strandon a pokrócon, a campingek tele voltak fehér és világoskék Trabanttal és karamell színű Mercedesszel, és ha valaki kedvesen nézett a büfésre, akkor több reszelt sajtot kapott a lángosra, mint más.
Ha Molnár Csilla nem jut a szépségverseny döntőjébe, valószínűleg ott napozott volna a fonyódi strandon az egyik pokrócon a barátnőivel és azon nevetgéltek volna, hogy a magyar vagy a holland fiúk a helyesebbek a parton. Ő viszont – velünk ellentétben – bekerült a színfalak mögé. Egy évig bírta.
Nyugodj békében, királynő!
