Lassan 14 éve hallgat a gitár, lassan 14 éve nincsenek szavak. Lassan 14 éve már, hogy az a gyűlölt, hárombetűs betegség elvett valakit, akinek még ma is játszania kellene. A nyolcvanadik születésnapján…
Cseh Tamás nem volt kiemelkedő gitáros. Nem volt különleges énekes. De nem is kellett. Neki elnéztük, ha félrecsúszott az ujja a húron, ha berekedt a szám közben a cigarettától. Mert minket énekelt meg minden pillanatban és úgy, hogy belefájdult a szívünk. A szerelmeinket, a kiábrándultságunkat, mélységet és magasságot, a mi világunkat. Velünk élte ő is a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes éveket. Disszidálhatott volna, de ő maradt. Talán azért, hogy a hangjával tartsa bennünk a lelket. Mert hát gondolkodó emberként azért nem volt könnyű itt élni. Maradt, pedig az első együttese a Sztereó azért bomlott fel, mert a gitáros srác emigrált. Ő maradt.
Fotó: Fortepan/Vadász Ágnes
A zene mellett sokáig a rajzolás volt a szenvedélye. Ezért jelentkezett a képzőművészeti főiskolára, ám nem vették fel. Utólag persze örülünk, hogy így történt, mert meglehet, egy műterembe sodorta volna az élet, ahol naphosszat festett volna a maga kedvére. Így viszont köztünk maradt és tanár lett. Persze aztán a sors elrendezett mindent. 1970-ben találkozott ugyanis Bereményi Gézával. Véletlenül, de aztán néhány óra után már közösen alkottak. Cseh eljátszotta gitáron, amit érzett, Bereményi meg szavakba öntötte Cseh lelkét. Kivételes párost alkottak ők. Kivételes párost egy olyan korban, amikor nagyon kellett egy ilyen duó. Kellettek az utánozhatatlan Bereményi-mondatok és kellett Cseh habitusa.
Lassan 14 éve hallgat a gitár, lassan 14 éve nincsenek szavak. Disszidálhatott volna, inkább megalkotta a saját világát. Imádta a indiánokat. Ahogy a könyve ajánlójában írta, azt a világot, amely egyszerű, átlátható és értelmezhető. A mi világunk nem az volt. Elfojtások, elhallgatások, tűrések és tiltások. Még gyerekként, a Gellérthegyen hozta össze az első kis indiáncsapatát, aztán a Vértesbe jártak, később Bakonybél környékére. Véresen komolyan vette azt a világot. Indiános jelmezbe öltöztek, és úgy éltek a Bakony erdeiben, mint az igazi indiánok, akikről kiskorában oly sokat olvasott. Cseh Tamásnak is lett indián neve, ő volt Füst a szemében. És ő füst is volt sokak szemében odafent. Mert kimondta, elénekelte azt, amit mi nem mondtunk, vagy nem mertünk. Könnyű dolga lesz annak a kutatónak, aki száz év múlva a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek életérzését szeretné megismerni. Nem kell mást tennie, mint meghallgatni néhány Cseh Tamás-számot.
Sokan szerették. Mert közvetlen volt, nyílt és minden előadására úgy készült, mintha az első lenne. Egy gitár, egy hang. Ezekkel operált. Mások lézershow és füstgép mögé rejtőznek, táncosokkal veszik körül magukat, mégsem jön át az érzés. Cseh Tamásnál átjött. Lassan 14 éve hallgat a gitár, lassan 14 éve nincsenek szavak. Még csak 63 éves volt mikor kiderült, hogy tüdőrákja van. Felvette a harcot, de legbelül tudta, lehet, hogy közel a vége. Éppen ezért a róla szóló könyvet sem halogatta tovább, a gyötrelmes kezelések közben is készült a kötet. Mert szerette volna, ha ilyen formán is lenyomatot hagy maga mögött. Az utolsó koncertjét a Bakáts téren, Ferencváros szívében adta. Ott ahol született.
Aztán 2009. augusztus 7-én jött a hír, hogy Cseh Tamás itt hagyott bennünket. A családja körében aludt el örökre a Bartók Béla úti lakásukban. A temetésén, indián hagyomány szerint egy hajnalcsillag motívummal díszített takaróval fedték le a koporsóját. Ma már ott van, ahol jó neki. Mi pedig sosem feledjük az indiánt, aki megpróbálta elviselhetőbbé tenni a nagy magyar rezervátumot. Azt az indiánt, aki ma lett volna 80 éves…
Nyugodj békében, Cseh Tamás!
