Talán Kékkúton szeletelik fel azt a tortát. Ott lesz Sára, a lánya, és a két imádnivaló unoka, Gazsi és Lenke. Talán Kékkút csendje, a Balatonfelvidék különleges hangulata adja majd a hátteret egy halk, bensőséges családi ünnephez.
Azt mondta, próbál. Halkan, azon a jellegzetes, kissé érces hangján mondta, és milyen jó volt ezt hallani. Próbál, vagyis újra dolgozik, megint színpadra állhat. Csak köszönteni akartam. Köszönteni mindazért, amit nekünk adott. Hetvenöt esztendő, mint egy gyors gátfutó, hess, elszaladt… De mennyi nyomot hagyott maga után! Hány és hány pillanatfelvétel készült, ahogy nevet, ahogy komoly arccal néz a kamerába, ahogy felemeli a hangját, vagy ahogy épp csendben, valahová a távolba néz.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika/Filmvilág
Az utóbbi években sokat ír. De nem valamiféle kitárulkozás ez, nem a könyvpiac slágerét készíti elő, ajándéknak szánja a lányának. Hogy is mondta: „Sárának, a lányomnak itt akarok hagyni valamit, ha végleg el kell menni…” Az élete lesz abban a naplóban. Betűről betűre, mondatról mondatra. A különleges életútja, amely sokszor előttünk zajlott. Mi legalábbis ezt gondoltuk, mert láttuk moziban, televízióban, színpadon. Láttuk, ahogy átváltozik, ahogy új és még újabb jelmezt ölt magára. Láttuk az arcát drámát közvetíteni és láttuk, ahogy bohém, jóképű ifjúként felénk kacsint.
Szerettük az átváltozásait. Szerettük, ahogy megszólalt, ahogy lóra pattant, ahogy Zsigulival száguldozott, és nem csodálkoztunk, amikor egyszer csak Wim Wenders, a világhírű német filmrendező azt mondta: Cserhalmi György benne van a legjobb tíz színészben, akivel ő valaha dolgozott. Több mint kétszáz filmben játszott. Azt írták tömören, tán legjobban jellemezve önt: a modern hős típus. S a hősök mindig, mindent és mindenkit legyőznek. Így gondoltuk rajongóként, és nem értettük, sehogyan sem értettük, mi az a betegség, amely meggyötörte a hősünket. Akkor már túl volt élete másik nagy traumáján, a felesége elvesztésén. Erzsébet, Cserhalmi György felesége 2016-ban hunyt el, és a tragédia megmarta a lelkét, és megsebezte a testét is. Talán menekülni próbált a fájdalom elől, de lehetetlen küldetés volt ez. Ha a világ végéig megy, akkor is cipeli magával. Csupán Kékkútig ment, a Balatonfelvidék csöppnyi településéig, ahol valamiféle megnyugvást keresett. Amikor kérdezték hogy van, inkább csendben maradt. Mellébeszélni, hazudni nem akart.
Pedig nem sokkal korábban megsimogatta az élet, 2014-ben a Nemzet Színészévé választották, Gyanítom, jó érzéssel ment haza a feleségéhez. Aztán két év múlva már magányosan, özvegyként gondolhatott vissza erre a pillanatra. Meg azokra a filmekre, amelyekben szerepelt. 141 perc a befejezetlen mondatból. Rózsa Sándor. Dögkeselyű, Mephisto. És sorolhatnánk napestig… Aztán Erzsébet halála után ön is megbetegedett. A lelke harcolt, a teste pedig küzdött. Életmentő műtétet hajtottak végre és megannyi kezelésen vett részt. De élni akart. Túlélni a halált. Dacosan, fanyar humorral mondta: „Hatvankilenc kilóról eljutottam nyolcvanhatig, tehát nem hálni jár belém a lélek, ahogy szokták mondani mifelénk, hanem dőzsölget bennem…”
A kórházban a lánya és két unokája tartotta önben az életet. Nem volt étvágya, de mégis megette az ebédet, amit odatettek az ágya mellé. Az egyik falatot Gazsiért, a másikat Lenkéért, a harmadikat Sáráért. Úgy feküdt a kórházi szobában, azzal a tudattal bámulta a plafont, hogy meg is halhat. De a mi hősünk nem olyan. A mi hősünk lekardozza a látható és láthatatlan ellenfelet.
Kékkúton szeretik önt és a káptalantóti piacon is. Tán még fizetnie sem kell, ha olykor megjelenik mosolyogva, szerényen. Távol a világ zajától, a Káli medencében talált rá a harmóniára a sebeket cipelő, de élni akaró ember. Aki nem mellesleg korszakos színész.
Boldog születésnapot, Cserhalmi György!
