A LEGDACOSABB SZÍNÉSZ, AKI A POKLOK POKLÁT IS MEGJÁRTA: EGRI ISTVÁN

Egri Istvánt úgy emlegették csak a színházakban, hogy a dacos. Megvívta a maga csatáit. Többet, sokkal többet, mint az átlagember. A sors hol megsimogatta, hol mély gödörbe taszította. Olyan mély gödörbe, amelyből talán sokan már ki sem másztak volna…

Klein vezetéknévvel született 1905. május 21-én. Az édesapja és az édesanyja is kétkezi munkából élt. Előbbi vándorkárpitos volt, utóbbi mosásból, vasalásból keresett némi aprópénzt. Kínkeserves évek voltak azok. Életutat találni, jövőképet teremteni a kiszolgáltatottság, a szegénység közepette. Az apa, az ügyes vándorkárpitos bármennyit is keresett, csak nagy ritkán küldött haza valamennyit is a keresetéből a családjának. A három Klein-gyerek ennek ellenére is szeretettel gondolt rá, mintha valamiféle csodálattal nézték volna apjuk kalandvágyát.

Csakhogy ez a kalandvágy tragédiába torkollott: az I. világháborúban eltűnt, nyoma veszett a családfőnek. Maradt a nyomor, és az egymásra utaltság. Az anyjuk talán épp emiatt szánta el magát egy fájdalmas lépésre: fiait a besenyőtelki nagyszülőkre bízta. Arra gondolván, ott talán több jut nekik, több étel, több figyelem, több lehetőség. S nem is csalódott. István Egerben járhatott iskolába és hamar a színészettel kacérkodott. Igaz, akkoriban még kinevették. A barátai tán még gúnyolták is, amiért olykor dadogva szólalt meg és képtelen volt legyűrni beszédhibáját. Aztán ahogy férfiasodott, ahogy egyre többet és többet látott, kapott és észlelt a körülötte lévő világból, már megtanult harcolni.

S ment, ment előre az álmai útján, feltartóztathatatlanul. Színészi diplomát szerzett és a sikeres vizsgákat követően máris szerződtette őt a Magyar Színház, amely aztán esztendő múltán csődbe ment. De a lehetőségek tárháza egyik helyről a másikra vitte a tehetséges fiatalembert. Bizonyíthatott a Vígszínházban, Tolnay Klári partnereként tapsolhatta meg a közönség a Volt egyszer egy asszony című darabban. S hogy nem csak afféle tucatszínész volt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy 1937-ben megkapta a legjobb epizodista díját. A nyereményből dorbézolhatott volna, húzhatta volna a cigány a fülébe, ám helyette összepakolt és meg sem állt Párizsig, ahol színházról színházra járt és belemerült a francia művészvilágba.

Az élet szép – gondolhatta, csakhogy a XX. század vérzivatara elől nem menekülhetett. A zsidótörvények miatt eltiltották a színházi munkától, így aztán szerepformálás helyett újságot írt a Népszavában és a Magyar Nemzetben. Aztán ha kérték, színészeket segített, vagy épp készített fel olyan kollégákat, mint Jávor Pál, s közben franciául tanult. De a vérzivatar rákapcsolt, dörgéssel, villámlással, özönvízzel, menekülő emberekkel.

Egri István (merthogy egri tanulmányai után vette fel ezt a nevet…) 1943-ban megkapta a behívót. Munkaszolgálatra rendelték, és Hatvanba vezényelték. Nem sok időt töltött őt, már be is vagonírozták és vitték, vitték Auschwitzba. Édesanyja és két fiútestvére szerencsésebb volt, ők még 1929-ben elhagyták az országot. István nem ment velük, mondván: magyar színész akar lenni! Auschwitzban senkit nem érdekelt, hogy ő gyönyörűen szaval, ismert, népszerű színész Magyarországon. Egy volt a rabok közül és az a szám, amit akkor rátetováltak a kezére, élete végéig ott is maradt. Hiába próbálta megszámlálhatatlan alkalommal letörölni, levakarni, eltüntetni.

Aztán nem Auschwitz volt a végállomás, hanem Mauthausen. Itt már rákacsintott valamelyest a sors, hiszen kiderült, hogy nyelveket beszél, így irodai munkára osztották be. Túlélte a poklot, és a háború befejeztével 1945 nyarán fogait elveszítve, bicegve, 43 kilóra fogyva jött vissza Magyarországra. Szó szerint új élet várt rá. A színház világa, amely mindennél fontosabb volt a számára. Nem csak színészként, színházi direktorként is bizonyított az elkövetkező években. Ahol munkát kapott, maradandót alkotott. A szakma elismerte, a közönség egyre jobban szerette. Odafigyeltek rá, a keményvonású, karakteres, érces hangú színészre. A dacosra. Mert egyre inkább az vált belőle, dacos művész, aki megharcol a maga igazáért, aki nem hagyja, hogy játékszernek tekintsék.

Major Tamással többször vitája támadt így távoznia kellett a Nemzeti Színházból, de tárt karokkal várták a Vígszínházban. Majd később a Pesti Színház igazgatói székébe is beleülhetett. Az 1956-os forradalom leverését követően úgy tűnt, s tán hitt is benne, hogy kint, odakint, a vasfüggönyön túl majd jobb lesz. Egri István akkor már feleségével Náray Terivel élt együtt. Jött értük egy autó, hogy meg se álljanak a Nyugatig, a szabad világig. Aztán mégsem mentek. Ragaszkodtak a hazához. És Egri István folytatta felfedező útját a magyar színház világában.

Időközben két lánya született, Egri Márta és Egri Kati. Gyönyörűek és tehetségesek voltak fiatalon, és azok ma is. Imádott apjuk az évek múlásával még dacosabb lett, nyugdíjasként is játszhatott, olykor a Madách színpadára léphetett, de tanítani már csak a Zeneakadémián engedték, operaénekeseket okított színészetre. A család sok időt töltött a Tahiban található nyaralóban, beültek a Skodába, meg sem álltak a Dunakanyarig, aztán mentek Visegrádra, Esztergomba, Szentendrére.

A színész utolsó éveiben már sokat betegeskedett, visszajáró vendég volt a Kútvölgy kórház rehabilitációs osztályán, vagy otthon pihent a belvárosi otthonukban. A lelkiállapotára és a világhoz való viszonyára jellemző, hogy kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, mindkettőt túlélte. Aztán épp kórházban volt, amikor 1980. július 10-én egy szívéig hatoló vérrög okozta a halálát. 75 esztendős volt. A dacos örökre elaludt.

Nyugodj békében, Egri István!