Fájdalmas visszapillantás lesz ez. Egy újságírói pályafutás tragikus állomásai, könnyek között leírt mondatai. Temetések komor hangulata és a nagy kérdés: miért? Miért pont ő? De válasz soha nem volt…
Vezetsz, nevetsz, szeretsz, úgy élsz, mint a többi ember. Így kezdődött egyik cikkem a sportújságban, valamikor a kilencvenes évek elején. Próbáltam optimista hangvételt megütni, próbáltam bizakodó lenni, de nem volt könnyű. A szóban forgó írás tudniillik egy kapusról szólt, akinél épp akkor diagnosztizáltak rákot. Fiatalember volt, ereje teljében lévő, sikeres sportoló. Sehogyan sem illett hozzá a kemoterápia emlegetése, a kórházak fertőtlenítőszaga és a halál gondolata. Láttam őt védeni edzésen, meccsen, jókedvű volt, energikus, teli s tele életkedvvel. Talán a sok lövés, talán a keményen meglőtt labdák okozhatták a bajt, talán a testét, az érzékeny ponton megsebzett testét ért ütések hatására burjánozhattak el azok a rákos sejtek. Jött a műtét, jött a hosszadalmas kezelés, kétségekkel teli napok, hetek, hónapok, aztán a labdarúgó egyszer csak visszatért a pályára.
Akkor gondoltam, hogy lám, nem is illúzió, hogy ezek az újkori gladiátorok sebezhetetlenek. Hogy a sportolók igenis képesek kivédeni golyóálló mellény, páncéling nélkül is a feléjük suhanó golyót, nyílvesszőt, vagy épp a gyilkos kórt. De nem sokat kellett várni az újabb és még újabb tragédiákra. Miközben a kapus már kezdte visszanyerni erejét, a halál más valakit vett célba. Sportolóra vadászott, példaképre, közönségkedvencre, mintegy megmutatva: nincs kivétel.
Fájdalmas visszapillantás lesz ez. Kitörölhetetlen az a vasárnap is, amikor Simon Tibor kórházi ágyánál álltam. A felismerhetetlenségig összevert ferencvárosi játékos ágyánál. Megírni, ahogy bepólyázott fejjel, csukott szemmel épp úton van a Mennyország felé. Aztán írni a temetéséről, írni a bírósági tárgyalásokról. De nem volt megállás. A dráma mintha csak a futballpálya valamiféle színpad lenne, nem állt meg. Hajnal volt, amikor felhívott egy válogatott játékos, s azt mondta megtörten, zokogva: „Meghalt a Zava…” Zavadszky Gábor épp Cipruson futballozott és tulajdonképpen a mai napig nincs magyarázat arra, mi okozta a halálát. Egy sportsérülés, aztán talán a figyelmetlen orvosi ellátás, egy vérrög, amely elindult… alig múlt harminc. A felesége és a kis ikrei maradtak nélküle… S meghalt a futballpályán Fehér Miklós, az egyik legtehetségesebb magyar csatár. Szakadó esőben, a Benfica legendás mezében, előre hajolva, a haját megigazítva, mosolyogva zuhant az örökkévalóságba. A temetéséről írni, ott állni, a portugál küldöttség, az egykori világklasszis Eusebio közelségében. A zokogó családot látni, a megtört rajongók arckifejezését nézni… Itt van bennem, a kép kitörölhetetlenül.
S aztán meghalt Nagy Norbert is. Rá kevesebben emlékeznek, pedig a Fradival kétszer is bajnoki címet nyert és 16-szor húzhatta magára a címeres mezt. Jóképű, mosolygós, szeretnivaló srác volt. Sokat és sokszor beszélgettünk az edzések után, és hiába viselte a legendás zöld-fehér mezt, ugyanolyan egyszerű vidéki srác maradt, mint aki egykoron elindult Hajdúnánásról, hogy meghódítsa a világot. Nagy Norbi akkor már Szombathelyen játszott, elhagyva a fővárost. Ott is szerették, tisztelték, olyannyira, hogy megmagyarázhatatlan halála után a patinás klub, a Haladás örökre visszavonultatta a négyes számú mezt, amelyet viselt. Egy csütörtök reggelen vette be rosszul a kanyart az Audijával a Szombathely közeli körforgalomban.
Az utólagos nyilatkozatok alapján kiderült, hogy a szombathelyi csapat tagjai azt az éjszakát egy helyi bárban töltötték, mintegy kirúgva a hámból, lazítva a feszes edzésmunkán, néhány órára elfelejtve a profi sportolólétet. Nagy Norbi vezette az autót, amely a körforgalom előtt egy balra ívelő kanyarban egyszerűen letért az útról, és az útpadkának ütközött. Az alighanem fáradt játékos megpróbálta korrigálni a jármű mozgását, csakhogy a gép makacsnak és erősnek bizonyult. Norbi elvesztette az uralmát a kocsi felett, amely az oldalára borult és csak csúszott, csúszott, feltartóztathatatlanul a végzet felé. A végzet egy villanyoszlop alakjában várt a balesetet szenvedő futballistákra. A hatalmas csattanás után csönd borult a környékre, ám valaki, aki látta a tragédiát, azonnal hívta a mentőket és a tűzoltókat. Az utóbbiak vágták és szabadították ki a roncsból a sportolókat. Norbi akkor még élt, hogy aztán nem sokkal később végleg elhagyja a földgolyót. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nem tudtak segíteni rajta. Két csapattársa könnyebb sérülésekkel megúszta a balesetet. Nagy Norbertet akkor felesége, fia, no meg az egész sporttársadalom gyászolta. A szombathelyi csapat a dráma után elhalasztotta a hétvégi mérkőzését. Nagy Norbert ma lenne 53 esztendős. Mindössze ötvenhárom esztendős… Talán edzősködne valahol Szombathelyen, vagy a Hajdúságban, talán sikeres vállalkozóként dolgozna és nézné a fiát büszkén, aki valóra váltja az álmait – sőt az édesapja álmait is. De ez már nem adatott meg neki.
S persze a halál, mint valami gonosz, megállíthatatlan kombájn, aratott tovább. Hónapokig küzdött a gyilkos kórral Fülöp Márton, válogatott kapus, egy ország szorított neki, egy ország imádkozott érte – mindhiába. Csendben tette ugyanezt Benedek Tibor, az ő harcáról csak a családja, s a barátai tudtak – őt is gyászolja azóta az ország.
Nagy Norbert, Simon Tibor, Zavadszky Gábor, Fehér Miklós, Fülöp Márton, Benedek Tibor… Fájdalmas visszapillantás ez, hiszen életerős sportolók voltak. Ma is élhetnének. És ez a legtragikusabb az egészben…
