Hol vagy kis herceg? Mert tudom, hogy látsz, figyelsz minket. Minket, gyarló embereket, akik hiába beszéltünk a rókával, hiába bólogattunk bölcs mondatai után, csak a magunk feje után megyünk. Gyarlón, önzőn, hiúsággal telve.
Mert ilyenek vagyunk, ilyenek lettünk. És hogy ezen változtassunk, ahhoz te is kellesz, most aztán ebben a vérzivataros világban nagyon, de nagyon kellesz. Irigyellek kis herceg, amiért az örök gyermeklét megadatott neked. Mert nincs annál varázslatosabb, izgalmasabb, különlegesebb korszak, mint gyermeknek lenni. Rácsodálkozni a felnőttekre, az olykor megfejthetetlen világukra, hallgatni a panaszaikat, látni, ahogy a kezükbe temetik az arcukat, és hallgatni ahogy fogadkoznak. Hogy majd minden másként lesz.
Segíthetnél ebben kis herceg. Hogy valóban minden másként legyen. Segíthetnél, hogy a bárány azon a rajzon, a kis bárány ne csak neked, hanem nekünk is földöntúli boldogságot okozzon. Hogy legyen saját bolygónk, rajta csak egy házzal, egyetlen egy házzal, mindenféle hívság, cicoma nélkül, hogy a harmóniát ott bent, abban a házban mi magunk teremtsük meg. Magunk és belülről. Ez a legnehezebb, kis herceg. Harmóniát találni. Belső békét, reggeli hét órakor, nyújtózkodás után, kimászva az ágyból, az ablakon kitekintve. Hogy ne ijesszen meg a perzselő hőség, amelyet nem tudunk megszokni. Mert az afrikai levegő, amely bezúdul immár évről-évre bezúdul ide a Kárpát-medencébe, idegen nekünk. Idegen a testünknek, a lelkünknek. De ha megvan a harmónia, ha kibékülünk önmagunkkal, akkor nem számít a hőhullám, a zúzmara az ablakon, a zuhogó eső, az égzengés, nem számít semmi.
Segíts, kis herceg! Segíts néhány mondattal, aprócska üzenettel, vagy halvány mosollyal. Mert te, a kalandozásaid során már láttál mindent. Szinte mindent. Hallgattad az írót a Szaharában, ahogy magyarázott neked. Láttad a rajzot, amelyet mutatott és jól kiosztottad a kalapnak álcázott kígyó látványa után és finoman kérted, hogy bárányt rajzoljon neked. Kis bárányt, mert azt szereted, az lesz a barátod, az egyetlen igaz barátod. Hová tartunk kis herceg? Hová rohanunk ebben a zűrzavaros világban, olykor önmagunk elől. Fognunk kéne a másik kezét, egy nőét, aki minket választott, egy asszonyét, aki gyermeket szült nekünk, egy olykor csinos, máskor nagyon is fáradt társ kezét. De nem elég. Nem elég a simogatás, az ölelés, a melegség. Mert csábít az új és még újabb élmény. Mintha az ördög maga húzna és cibálna magával.
Hol vagy kis herceg? Most éppen merre jársz? A királynál? Az önimádó, ellentmondást nem tűrő királynál? Vagy a hiú embernél? Aki olyan, mint sokszor mi. Önimádó, tévedhetetlen és a világ ura. Legalábbis ezt képzeli magáról néhány másodpercig. Csábíthat a tükör kis herceg. Csábít, hogy belenézzünk, hogy hunyorogjunk, hogy jobb és bal profilképet villantsunk, megelégedve, jólfésülten, vagy kétségbeesve, ziláltan. Lehet, hogy az iszákosnál vagy? Az iszákosnál, aki mi, magunk vagyunk. Persze, hogy mi, magunk vagyunk, hiszen ez a legkönnyebb, ez a legegyszerűbb menekülési út. Nem szembenézni a valósággal, nem szembenézni önmagunkkal.
Mit keresünk mi valójában ezen a földön, kis herceg? Milyen unalmas, elcsépelt, afféle bölcsészkérdés ez? Már idő és kedv sincs ezzel foglalkozni, hiszen rohanunk, zakatolunk, mint egy cséplőgép. Rohanunk valami után, hogy aztán egyszer csak már megtörve, megfáradva, betegen az orvosi rendelőből, vagy a kórházból jövet azt kérdezzük magunktól: megérte? Megérte mindez? Hol vagy kis herceg? És hol a róka, aki azt mondta neked egyszer: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” És ravasz a róka, persze hogy ravasz, de ez kell az élethez, ez kell a hétköznapokhoz, hogy talpon maradj, hogy ne tapossanak el, hogy ne röhögjenek ki. Hol jársz most? A lámpagyújtogatónál? A geográfusnál? S egyáltalán harcolsz még a majomkenyérrel? Irtod még a gyomot, amely kilyukasztja a Földet?
Annyi mindent kérdeznék tőled, kis herceg! Annyi mindenről kellene beszélnünk, mert valami nem jó, nagyon nem jó itt a világban. Semmi sincs a helyén, mintha kifordult volna a négy sarkából ez a gömbölyű földgolyóbis. Láthatatlan vírus és nagyon is látható fegyverek oltják ki az emberek életét, és mi csak futunk, futunk biztonságot keresve. De a biztonság ott van, csak ott lehet belül, legbelül, a lelkünkben. Ebben segíts, kis herceg! Ebben segíts te, aki a Szaharában beszéltél órákon át, aki rácsodálkoztál a rózsakertre. Te, aki meglepődtél a Föld láttán, és aki hagyta, hogy a kígyó megmarja, hogy a kígyó megölje a tested, hogy újra szabad légy, hogy a lelked újra szabad legyen.
Olvastunk rólad kis herceg. Olvastunk téged, olvastunk általad, mindent és sok mindent. Mert te voltál az alap, te voltál a kiindulási pont, te voltál, aki valamiféle táblával a kezedben integettél az út szélén, hogy hahó, emberek, erre, és erre gyertek, ez az út, ez a legszebb, a leghelyesebb út. És barátot kerestünk, akárcsak te. S tudod, kis herceg, nem csak az örök gyereklétet irigylem tőled, hanem a naplementét is. Imádom nézni. A mélyvörös korong, ahogy kacsint még egyet, mielőtt alábukik, valahol messze a horizonton. És neked ez a kedvenc időtöltésed, ahogy a kisszékről bámulod a napkorongot, mintha az lenne a világmindenség. S lehet, hogy az, tényleg az. Hol a róka? A bölcs róka mondjon most nekünk is valamit. Hogy mit kezdjünk magunkkal a válságban, a háborúban, a világjárványban, a bezártságban, a kiüresedett kapcsolatokban, a magányban. Vagy csak olvassuk el, amit az írónak mondtál? Olvassuk el újra? Igen, talán ez lehet a megoldás. Megint belefeledkezni az örök gyereklét, a naivság, a tisztaság, a rácsodálkozás, a vágyakozás, a kíváncsiság életérzésébe. Talán ez a megoldás.
Egy papírlap a kézben, rajta egy kis bárány a kert végében, ott egy szelíd róka, és kezünkben a könyv, a te könyved,kis herceg. S persze csukva a szem – hiszen ami igazán fontos, azt mi úgyis a szívünkkel látjuk. Ez az, amit megtanultunk tőled.
És sajnos hajlamosak vagyunk újra meg újra elfelejteni…
