Matulának üzennék, István bátyám! Matulának, aki megmutatta nekünk, tátott szájú, álmodozó gyerekeknek, hogy a betonrengetegen kívül létezik egy zöld, barna, sárga, ezerszínű világ, amely sokkal izgalmasabb annál, mint amiben éltünk.
Hiányzik az öreg Matula! Nekem is hiányzik. Mert elmondhatná a modern világ gyerkőceinek, az ilyen-olyan kütyükkel felszerelt fiúknak és lányoknak, hogy érdemes felállni a számítógép mellől. Érdemes letenni a telefont, aztán uzsgyi, irány a természet! Naiv gondolat, igaz, István bátyám? Más világot élünk. Nekünk még megadatott az álmodozás, az ábrándozás és ön nagyon sokat segített ebben. Mert Tutajos voltunk valamennyien. Néztük vasárnap délelőttönként a Tüskevárt, néztük ahogy Náncsi néni gőzölgő húslevest tálal, ahogy Bütyök rácsodálkozik a madarak, halak világára. Tutajos voltam én is, egy a sokmillióból. De látja, István bátyám, magamról írok. Önző módon, mintha itt és most az én álmaim, az én gyerekkorom lenne a fontos. Pedig dehogy!
Az a fontos, hogy leírjam sok-sok ember nevében, hogy elnézést kérünk mások helyett is, hogy az utókor nem értékeli kellőképpen azt a sok szép mondatot, gondolatot, amelyet megosztott velünk olvasókkal. Bárcsak mesélhetne és kicsit kioktathatna. Nem venném sértésnek. Hallgatnám, ahogy elmagyarázza, mennyire jó egy holtágban meztelenül fürödni, és Matula torokerősítő halászlevét kanalazgatni. Jó lenne, ha mesélne, István bátyám! Most, öreg fejjel is tátott szájjal hallgatnám. Gölléről, a szülőfalujáról anekdotázna. Elérzékenyülve mesélne az édesapjáról és az édesanyjáról. Gölle, a rácsodálkozás helye volt. Az elemi iskola első négy éve, a kinyíló világ kapuja. Azt írta egyszer a Ballagó idő című életrajzi regényében, hogy már háromévesen vadászélményeket szerzett. Talán ez dolgozhatott a lelkében, ez húzta a mezők és erdők felé.
Jó lenne hallgatni, ahogy mesél. Ülnénk valahol egy vadászlesen. Az erdő csendje venne körül bennünket, és ön belemerülne a sztorizásba. És látnám magam előtt, ahogy katonaruhában, káplárként szolgál a seregben. Majd váltana a kép, és egy fess mezőgazdász jelenne meg előttem, a Szigetköz, a Hanság szerelmese. És mi ott, a vadászlesen már Bakócán járnánk, gróf Mailáth György birtokán, ahol ön segédtiszti állást kapott. De sokkal több volt ez, mint afféle megélhetés. Ráadásul ott talált rá a szerelem is, Piller Edit, a bakócai belgyógyász főorvos lánya viszonozta az érzelmeit. És egybekelhettek a római katolikus templomban, majd Ajkára költöztek. És talán ez volt az első igazán sikeres időszak az életében, de még nem íróként, hanem gazdatisztként. Ajkán előbb a lánya, Edit, majd fia, István született meg. A lánya, ez a gyönyörű teremtés egyszer csak úgy döntött, hogy apáca lesz. A fia pedig az 1956-os forradalomban vállalt szerepe miatt elhagyta az országot és Amerikában kezdett új életet íróként.
Aztán az elismert gazdatisztből egyszer csak sikeres író lett. Kittenberger Kálmán, a legendás Afrika-kutató segítette ebben, ő biztatta, hogy írjon, és a legjobb barátja, Csathó Kálmán támogatásával elindult egy új úton. Az is az erdőbe vitte, de immár átvitt értelemben. Fekete erdő volt az, sötét és félelmetes. Megírta a Zsellérek című regényét, kapott érte háromezer pengőt és a regény hét kiadást ért meg. Írt benne a vörösterrorról is, mint istenhívő, konzervatív ember. S hiába választották be 1940-ben a Kisfaludy Társaságba, amely óriási rang volt, a háború után a Rákosi-korszakban tönkretették.
Fotó: Fortepan/Hunyady József
A szemét kiverték, a veséjét szétverték, és egy szürke hajnalon kidobták egy katonai autóból a János kórház mellett, ahol két járókelő találta meg és vitte be a kórházba. Ezért is bocsánatot kellene kérnünk, István bátyám. A brutalitásért. De hiába tiporták meg a lelkét is, hiába lett író helyett patkányírtó, kétkezi melós, hiába üldözték, később sem rehabilitálták. A konszolidáció idején sem. Soha. Kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csak ifjúsági regényeket írhatott, és mi, az utókor lelkes, olvasni vágyó tagjai nem győztünk lelkesedni, hálálkodni, A koppányi aga testamentumáért és persze hogy mi voltunk Babocsai László, aki lekardozza Oglu agát, és szerelembe esik a csillogó szemű Dusmátával. És imádtuk a Vukot, Bogáncsot, és még jobban imádtuk a Tüskevárt.
A Kádár-korszakban már hagyták, hogy dolgozzon. Hagyták és eltűrték. Sőt, a hetvenedik születésnapján még megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát is. Akkor már túl volt egy infarktuson, de a következő már elvitte, magával ragadta és meg sem állt önnel a Mennyországig. A Farkasréti teremtőben helyezték örök nyugalomra, ám a gyermekei kérésére a hamvait 2004 augusztusában a Somogy megyei Göllére vitték, a szülőfalujába. Azt mondták: „Mert egyedül Göllén érezte jól magát…”
Meséljen még, István bátyám! Meséljen Vukról, Keléről, a természet szépségéről. S mi, akik pontosan tudjuk mit jelentett az ön munkássága, most újra meghajlunk s hangosan kiabálunk: Fekete István sokkal többet érdemelt volna, amíg élt és sokkal többet érdemelne az utókortól is. Emberek! Még ma adjátok a gyerekeitek kezébe a Tüskevárt vagy a Téli bereket!
